Mindig elszoktam mondani, így most sem kezdeném mással, hogy nekem körülbelül azt jelenti a Slayer, amit a világnak a Beatles. Áttörést egy kapun. Amíg viszont a gombafejűek pusztán azt üzenték a zenéjükkel, hogy lehetsz szabadabb, addig ezeknek a Gyilkosoknak sokkal konkrétabb mondanivalója volt a kezdetektől fogva. Mégpedig valami olyasmi, hogy nézz vele szembe és ereszd szabadon. Mert lehetsz dühös, hiszen mi is azok vagyunk. Azokban az időkben persze, mikor még kék köpenyben kellett a sorba állni reggel az iskolatejért, ez sosem tudott volna így megfogalmazódni bennem, de Slayer felirattal az egyenruhám hátán zsigerből az igen, hogy azt a kurva tejföldobozos gyerekitalt akár a falhoz is baszhatnám Lenin elvtárs képe mellett. Ezt elképzelni pedig pontosan olyan bizsergető érzés volt, mint először hallani a Postmortem gitárjait tízes hangerőn. Szóval mindezekkel legbelül mindig sóvárogni fogok egy új lemez után, mert szeretnék vele visszatalálni ehhez az érzéshez, azt hiszem. Ami hat évvel ezelőtt a World Painted Blood lemez eljövetelénél meg is történt. De vajon a Repentless tudja-e ugyanezt? Olyan változások után, mint Jeff Hanneman szomorú halála, vagy Lombardo távozása? Áradhat-e szét ugyanaz a vérfosó harag az erekben mindezek és ennyi év után?

A kérdés pedig nagyon is jogos, hiszen mindenki ismeri a történetet, miszerint a bandába képzett gitárosként érkező King eleinte kimért hajpörgetésben gondolkodott, és a kopaszra nyírt dühös punk volt az, aki ösztönösen vagdalózó gitártémáival arra sarkalta az előtte nem sokkal még kubai klubokban bongókat rázogató mestert, hogy pakoljon oda a dobokkal valahogy sokkal keményebben. Ez hozta meg aztán azt a végletekig feszített, pengeéles hangzást, ami annyira jellemző erre a zenekarra, és amit az elsők között szabadítottak erre a világra. Ez a dühös punk pedig Jeff volt. Az aki még az utolsó nagylemezen is jegyezte a legjobb dalokat, de aki már több, mint két éve nincs velünk. Megrendítő halála után pedig nem sokkal kikerült a zenekarból a bandában már a kezdeteknél ott lévő Dave Lombardo. Aki után várhatóan Paul Bostaph vissza is tért. Azonban a nagy visszatérés szerintem akkor is az marad, mikor a Christ Illusion idején Dave ült újra a bőrök mögé. Az ő játéka valahogy mindig is egészen más volt, és ebből is vastagon fakad az az egyediség, amitől a próbateremben több mint harminc éve késsel kivágott lógó olyan emblémája tud lenni a műfajnak, amilyen. Örökké viszont semmi sem tart. A csapatnak viszont pörögnie kell tovább, mert ha mi függővé váltunk ettől az egésztől, akkor azok akik csinálják vajon milyen viszonyban lennének vele?

A lényeg viszont az, hogy végül nyomtam egy play gombot, és az ének nélkül hagyott bevezető, a Delusions of Saviour pedig nyomott egy törlést a nosztalgikus pettingre, amiben az emlékeket simogattam hosszasan, hogy nyíl egyenesen hatoljon az éhesen tátongó hallójárataimba. Bár teljesen ezután sem maradtam nosztalgia nélkül, mert azonnal a Season of the Abyss lemez címadó dalának boszorkányos hangulata ugrott be, mint analógia. Ehhez pedig jól kapcsolódott a következő Repentless című tétel, ami hozta azt az éles váltást, ami az említett, szintén hosszú bevezetővel bíró klasszikusban egy számon belül lezajlott. A dobokat figyeltem egyből, amiken a fapados régi sulit üti itt Paul, de minthogy maga a nóta is abszolút retrospektív csépelő, eddig minden rendben. Aztán jött a Take Control és én is kicsit olyan lettem, mint egy klitorisz. Attól tudtam megnyugodni, hogy először teljesen fel lettem izgatva. A gitár gyors és úgy szól helyenként, mintha vasat reszelne. A hangzása pedig, habár próbálkozott a banda korábban újszerűbbel, nagyjából a World Painted Blood lemezen hallhatóval rokon. Először egyébként azt hittem egy gitár van, de aztán meglett hol hozza a precíz rutint Gary Holt. Terry Date producer, akinek fényes a neve a metál égen, először dolgozott most Slayer lemezen, de úgy tűnik ő alkalmazkodott a bandánál bevett hagyományokhoz és ezt most köszönném meg neki. Eddig minden rendben.

Az első szám, amire akár azt is mondhatnám, hogy középszerű, ha most nagyon objektív és szigorú akarok lenni az a Vices. Igazából azonban ez sem igaz, mert számomra például Araya sajátos hangja mindig egy olyan megszólással fogja felruházni a Slayer dalait, amitől ezt sosem fogom tudni egyértelműen kijelenteni. Meg szerintem azon is érdemes elgondolkodni az elvárások szintjén, hogy az rendben van, hogy ma már egy ilyen dal, vagy a szintén középtempós Cast the First Stone nem váltja ki ugyanazt az euforikus hatást, mint mondjuk a South of Heaven vagy a Dead Skin Mask a maga idejében. De ha ezek az új számok akkor íródtak volna meg azok helyett, vajon ma nem lennének ugyanolyan legendásak? Mert szerintem amúgy simán. A When the Stillness Comes is, ha a Vissza a jövőbe Delorenjén eljuthatna a lassabb és horrorisztikusabb ötödik nagylemez stúdió felvételéig, sosem mondanám meg, hogy a huszonegyedik században íródott. Pedig milyen fontos, hogy még ma is íródnak ezek a dalok. Nyilván ez egy egyéni vélemény, de én valahogy azt látom, hogy még mindig a nyolcvanas évek bandái azok akik a leginkább mozgatják a metál színteret és félő, hogy az utánuk maradt űrt majd nem is lesznek képesek betölteni az új zenekarok. Ezért fontos a Piano Wire című dal is a lemezen. Mert valószínűleg ez az utolsó Hanneman ötletből született és valaha megjelent szerzemény, amivel kicsit tovább él, aki már nem lehet velünk azok közül, akik ezt az egészet oda emelték a szívünkben ahol van. Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy ez meg már valami olyasmi, mint a kemény aktusok utáni szokásos maradjunk együtt örökre effektus, inkább megemlíteném még a You Against You című nótát, ami punkos lendülete - pár helyről azért hiányzó - jobb dobpörgetései és hosszú szólója miatt szintén a tizenhárom pokoljárás egyik négy perces csúcsragadozója. Tehát az utolsó előtti dalnál is még mindig minden rendben.

Azt hiszem az őket istenítőknek, a kétkedőknek és a fiatalabb generációknak is meg tudják még mutatni ezek az igazi háborús veteránok, hogy a múló időn és a veszteségeken túl is van még bennük annyi erő, hogy elmenjenek az első bokorig és ne pisálják le a saját emlékművüket. Ami még ma is úgy ég, hogy az sötétszürkére fesse a tágas derült eget, mint a két torony füstje azt a napot, amikor megjelent a God Hate Us All. Ez a Slayer. Nem is tudom mi lenne velünk, ha annak a chilei kis csávónak és a kubai cimborájának nem sikerült volna emigránsként megérkezni az államokba és találkozni a két turbó kaliforniai gitárossal? Most mind Metallica függők lennénk? Ne már! Jó, hogy nem így lett. Jó, hogy árad még az erekben a vérfosó harag. Mert amíg így van, addig minden rendben! (5/5)