Vannak a szerkesztőségben, illetve nálam tuti olyan időszakok, mikor egyszerűen kevesebb időm jut arra, hogy új zenéket keressek. Mivel ezen változtatni kell, úgy döntöttem, hogy az első szembejövő lemezt elvállalom. Nos, a Black Breath lemezismertetőre még egy kicsit várnotok kell, ellenben itt van a The Winery Dogs-tól a Hot Streak című album!
Mikor meghallottam, hogy megint egy ilyen mondhatni, klasszikus stílusú hard rock albumot kapok, kicsit visszaesett a lelkesedésem. Valahogy ez a zene annyira nem az én világom, húztam halasztottam, hogy be rakjam, ám egy túlórával teli éjszakán rászántam magam, hogy végighallgatom, mégis mit is tudnak ezek a srácok. Aztán megdöbbenve észrevettem, hogy ebben a zenekarban megint benne van Portnoy....Van mostanában valami relatíve új metal formáció amiben nem dobol az öreg? Viszont, ami érdekes, hogy erre csak azután jöttem rá, hogy jó párszor meghallgattam a lemezt és csak utána lestem rá a Facebook-on a zenekarra. Na, jó ez igazából két perce történt még és még most is megvagyok döbbenve. Az öreg kékszakáll régen mindig szétdobolt egy számot. Nem azt mondom, hogy rossz dobos, csak nekem egyszerűen sok. Ellenben itt totál nem ismertem fel a játékát. Ettől lesz korunk egyik legjobb metal dobosa az öreg. Totál visszafogja magát, sokkal inkább olyan alapokra hagyatkozik, amik nem azt hivatottak megmutatni, hogy mennyire technikás dobos, hanem sokkal inkább az egyszerűbb, a zenét jobban előrevivő témákat hozza.
Na, ennyit a Portnoy-ömlengésről, ami majdhogynem kötelező része egy ilyen beszámolónak. Menjünk tovább. A Hot Streak-en összesen tizenhárom dal található, amik kellőképpen lekötik az ember figyelmét. Nem azt mondom, hogy egy Mastodon vagy Tool, amiben minden hallgatás után találsz valami újat. Sokkal inkább egy olyan háttér zene, ami segít abban, hogy az esetleges monotonnak tűnő munkát úgy végezd, hogy néha azért azon kapod saját magad, hogy bólogatsz miközben gépeled be az adatokat. Amit szeretek ezen az albumon, hogy a hard rock alapok mellé hoznak egy kis funkys feelinget is, hála Richie Kotzen egyedi stílusának. Na, meg annak, ahogy azt az átkozott wah pedált kezeli. Ettől lesz olyan, hogy a zenét nem igazán tudom megunni. Nem azt mondom, hogy reggel Slayer helyett őket hallgatom a metrón, de így relaxba, meló mellé szívesebben rakom be őket, mint mondjuk a Dillinger Escape Plant.
Ha tágítani akarja az ember a látókörét, vagy csak simán nem akar egész nap darálni és embereket belezni, akkor érdemes meghallgatni ennek a triónak a lemezét is. Egyszer azért kíváncsi lennék rájuk, amire mondjuk elég jó alkalom lesz február 17-e, ekkor ugyanis a Barba Negra Music Clubban játszanak. (4/5)
