Jelen cikk megírása előtt hosszú órákig agyaltam azon, hogy is lehet a totális elfogultság látszatát elkerülve, ésszerű érvekkel alátámasztani annak tényét, hogy az elmúlt évek során a Spiritual Beggars miként vált egyik személyes kedvencemmé. Aztán rájöttem, hogy a megoldás pofátlanul egyszerű, ugyanis egy kisebb füzetet meg lehetne tölteni az „Egyike azon kevés zenekaroknak, akik…” kezdetű mondatokkal.
Csak, hogy néhány példát felsoroljak: A Spirtual Beggars egyike azon kevés zenekaroknak, akik a korszak és egyben énekes váltásaikkal (Spice éra, JB éra és a jelenleg is aktuális Apollo éra) együtt is töretlenül hitelesek tudtak maradni....akiknek a választott stílusirányzat fénykora utáni bő negyven évvel is sikerült korhű, mégis a mai zenékre hangolt fülnek is brutálisan jó hangzást teremteni…akiknek lemezeit bármikor, bármilyen hangulatban jólesik hallgatni…akiknek dalai két pillanat alatt képesek kikapcsolni a külvilágot. És ami talán a legfontosabb, egyike azon kevés zenekaroknak, akik a számos erősen érezhető zenei hatás ellenére sem valakinek, vagy valakiknek a kópiái.
A Spirtual Beggars egy immár közel másfél évtizede élő, ördögien jól működő zenei szellemidézés, egy korszak lemezekbe öntött esszenciája és egyben újraértelmezése, immár a harmadik éra tolmácsolásában. Van, akinek a korai doomosabb megközelítés, van kinek a rockosabb lemezek és persze olyan is bőven akad, akinek az elszállós, ha úgy tetszik eklektikusabb vonal áll közel a szívéhez, én személy szerint nem szelektálok. Az, hogy számomra a középéra záró lemeze, a Demons a személyes kedvencem, koránt sem jelenti azt, hogy visszavonhatatlanul letegyem a voksom JB mellett. Ennek a zenekarnak ugyanis az egyik legnagyobb erőssége a sokszínű, mégis valahol változatlan egyénisége. Pontosan ezért nem is szeretem a Őket „az egyik Mike Amott féle banda” titulussal emlegetni, főleg, hogy a pályafutásuk alatt sokkal nagyobb hatást gyakoroltak rám, mint – az egyébként hatalmas alapvetés – Carcass, vagy az egykor John Liiva énekessel induló, majd Angelaval az élen igazán ismertté vált Arch Enemy. Akárhonnan is nézem, a Spiritual Beggars pontosan azt tudja, amit a példaképként emlegethető és egyben stílusteremtő nagy öregek is tudtak, csak kevésbé „szerencsés” korban művelik mindezt.
Ezek után talán nem meglepő, hogy az Earth Blues megjelenése óta vártam a következő, sorban a kilencedik korongot, és bár nem szeretném kapásból lelőni a poént, a Sunrise To Sundown pontosan azt adja, amit reméltem.
Ez az anyag a 2010 óta tartó Apolló korszak harmadik és egyben talán a leginkább kiforrott nagylemeze, egy precízen becélzott újabb mérföldkő a Return to Zero (Ez mekkora lemezcím még mindig!!!) és az Earth Blues után. Természetesen az Amott féle összetéveszthetetlen, korhűen modern gitártémáival, a Hammond hangzású szinti témákkal, és az első hallásra is megragadó refrénekkel. A Sunrise az érára jellemzően telis tele van különféle és egymással tökéletes összhangot alkotó szabadosan értelmezett „stíluskeresztmetszetekkel”. Elődeihez hasonlóan most is erősen bejátszik az egész lemezen át tartó örömzene feeling. Még mindig akkora energia van ebben a bandában, hogy szinte erőműnek is beillene.
Már a nyitó és egyben címadó tétel is rendesen beindítja a tér- és időgépet, és akkorát szól, hogy két pillanat alatt kirepít valami random dimenzióba, aztán az erősen Purple aromájú Diamond Under Pressure nyitó billentyűtémái után hamar rájössz, hogy bizony meg is érkeztél, és a legjobb helyen vagy.
A lemez csúcspontja számomra igen hamar, már a harmadik nótánál, a bitangerős refrénnel operáló What Doesn't Kill You-nál bekövetkezik, bár ezzel nem sikerült überelni a Demons lemezt, ahol már a nyitó Throwing Your Life Away után szinte képtelenség a következő trackre ugrani, annyira magával visz. De véletlenül se ragadjunk le egy nótánál, hisz az album tele van jobbnál jobb tételekkel. És itt elég kapásból a listán következő, kegyetlenül jó húzású Hard Roadot megemlíteni.
Sokszínűségéből adódóan persze vannak az albumnak kissé súlyosabb vagy épp elmerengősebb pillanatai – Lonley Freedom - is, de ez mindenképp pozitívumként említendő. Hihetetlen, hogy mennyire érdekes hangulatokat idéznek a nóták…hopp, itt egy kis Pink Floyd beütés, ott meg egy kis Beatles vagy épp Rainbow…de végülis tökmindegy miről mi ugrik be, a lényeg, hogy az első perctől az utolsóig visz magával, és rendesen várnám a folytatást – már megint…- mikor a lemez végére érek.
Mindent egybevéve a Sunrise To Sundown a mágikus kilences számhoz méltóan lenyűgöző anyag lett, főleg hogy egyben a harmadik éra, harmadik nagylemeze is. Úgy tűnik nagyon bejött a számok ereje.
5/5
