Steven Wilson számomra konkrétan egy zenei ikon, egy olyan ember, aki akármihez ér, arannyá válik, így leplezetlen boldogsággal töltött el, amikor megtudtam, hogy interjút készíthetek vele a múlt hét pénteki teltházas budapesti koncertje előtt. Ahogy előre vártam és sejtettem, egy megfontolt, jó értelemben vett angol úriemberrel volt dolgom, akiben azért bőven dohogott a - szintén pozitív értelemben vett - elvont művészlélek énje is. A beszélgetés közben szóba került a film, zene, környezetvédelem, de Steven Wilson még a kedvenc italát is elárulta nekünk.
Talán még kicsit korai kérdezni (15:00 után nem sokkal készült az interjú - szerk.), de volt időd körbenézni a városban?
SW: Igen, sétáltam kicsit a belvárosban a folyóparton és nagyon tetszett!
Egy igazi munkamániás ember vagy. Mit csinálsz a szabadidődben, ha van?
SW: Tudod, nem szeretem a munkamániást, mint kifejezést. Nem vagyok munkamániás. Amikor dolgozok, gyorsan dolgozok és sokat, így elég sok szabadidőm marad. De hogy a kérdésedre is válaszoljak, sok időt töltök a kiskutyámmal, szeretek sétálni, filmezni, zenét hallgatni, csak azt csinálom, amit mindenki más is. Nagyon szeretek kikapcsolódni, de nagyon szeretek dolgozni is. Nagyon is igaz, amit mondanak, hogy ha szereted a munkád, - még ha olyat is teszel, mint az én esetemben, ami nem is feltétlenül munka - nem is tűnik annak egyáltalán. Persze van, amikor annak fogom fel, de az nem befolyásolja a hozzáállásomat, azt is nagyon élvezem. Ha belegondolsz "munka" szóba, úgy hangzik, mint egyfajta teher, egyfajta kötelesség. Nem szeretem a kifejezést. Sok időt töltök a színpadon és a felvételekkel, szóval azt hiszem, sokat dolgozok, de nagyon sok szabadidőm van, amit élvezek.
Említetted, hogy szeretsz filmeket nézni. Milyen filmeket kedvelsz?
SW: A furcsákat! (nevet) Nem szeretem az amerikai filmeket, az európai filmeket kedvelem. Szeretem néhány amerikai rendező munkáját is, de csak akkor, ha az úgynevezett európai stílusban dolgoznak. David Lynch, Stanley Kubrick... De hogy az utóbbi tíz évből is ki kellene emelni egy kedvencemet, talán az Under The Skint (magyarul: A felszín alatt - szerk.) mondanám. Egy brit rendező, Jonathan Glazer rendezte, Scarlett Johansson játszik benne. Egy földön élő földönkívüliről szól, egyszerűen imádom azt a filmet... És minden olyan filmet, ami nekem szól: ha van benne meglepetés, nem a konvencionális hollywoodi bomlasztó logikát követi. Szóval, igen. A furcsa, szürreális filmeket kedvelem. (nevet)
És ha már szóba került, milyen zenéket szeretsz? Úgy látom, most épp egy Sunn O))) pólót viselsz.
SW: A legjobb válasz erre a kérdésre, hogy a jó zenét szeretem. (nevet) Nem szeretem definiálni. Azt szeretem, ha van egyedisége, a semmitmondó zenéket nem kedvelem. Ha idejönnél és ideadnád nekem a CD-det, hogy progresszív metalt játszol, nem érdekelne. Már túl sok ilyen zenekar van. Nem akarok még egy nyomorult progresszív metalzenekart hallani, bocsánat. Ez már sok nekem. De ha úgy jössz ide hozzám, hogy "itt van a zeném, de nem tudom megmondani, milyen stílusú", akkor meghallgatnám, biztosan érdekelne. Szóval az olyan zenét szeretem, aminek erős személyisége van, aminek van köze az egyediséghez, mássághoz, nem tucat zene. De nem szeretem bekategorizálni sem a zenéket, például a Sunn O)))-t sem. Drone metalnak mondják, de nekem sokkal többet mond annál. Vannak benne drone, ambient, extrém metal részek... Ugyanazt szeretem a zenében is, mint a filmekben: amik nem követik a hagyományos felfogást. De szeretem a tiszta popzenét is. Otthon, a családban is sok ilyen zenét hallgattunk, például a Bee Geest és imádtam. Én személy szerint egy hatalmas Prince rajongó vagyok! A 80-as években Prince volt az én hősöm, pont ezért voltam lesújtva a tegnapi napon (az interjú Prince halálának másnapján készült -szerk.). De visszatérve a témához, nem tudom, hogy lehetne Prince zenéjét kategorizálni. Egyszerre volt rock, funky, soul, pop...
Olyan Prince-zene.
SW: Pontosan! De egyben hihetetlenül mainstream szupersztár is volt, ez nagyon ritkán esik meg. Úgy, mint David Bowie. Őt sem lehet kategorizálni, egyszerűen csak Bowie volt. Csak Prince és csak Bowie. Az emberek is, mint Zappa és Miles Davis is jazz-zenészek voltak, mégis sokkal többek annál. És jómagam is ilyenfajta művész próbálok lenni, hogy ne tudjanak az emberek csak egyféle skatulyába behelyezni. Úgy, mint a Beatlest. Őket sem tudod becsoportosítani egy stílusba. Ők is csak Beatles. És nagyon szeretném, hogy majd egy napon az én zenémre is csak azt mondanák, hogy Steven Wilson-zene és nem progresszív rock, vagy progresszív metal, vagy bármit is akartak mondani rá az évek folyamán. Ez számomra a legfontosabb cél.
Szóba került Prince és David Bowie. Találkoztál velük személyesen?
SW: Nem, bárcsak...! Sajnos soha nem volt szerencsém hozzájuk. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy több zenei példaképemmel találkoztam, de velük sajnos nem. Olyan emberek voltak, akikkel szívesen dolgoztam volna az újrakeverések folyamán, ugyanis nagyon sok klasszikus albumot újrakevertem már. Sok hősömmel találkoztam ezen munkák alatt, együttműködtem velük és nagyon profi módon álltak a dologhoz. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Bowieval is, sikertelenül, de Princeről tudni lehet, hogy milyen irányító alkat volt, sosem engedte volna meg bárkinek, hogy hozzányúljon a lemezeihez. De a kérdésedre válaszolva, nem, sajnos nem találkoztam velük.
Csak nekem tűnik úgy, vagy a Hand. Cannot. Erase. egy kicsit dallamosabb, könnyebben befogadható lemez lett, mint a The Raven That Refused To Sing?
SW: Könnyen meglehet.
Szándékos volt?
SW: Nem volt szándékos egyáltalán, de két dolgot tudnék kiemelni, ami miatt ilyen lett a lemez. Az egyik, hogy nem szeretem ismételni magam, mindig egy kicsit másabbat akarok, mint az azt megelőző albumnál. És ahogy mindenkinek, nekem is folyamatosan változik a zenei érdeklődésem. Néha ebből a fajta zenéből hallgatok sokat, néha abból a fajtából... Azt hiszem, most egy kicsit dallamosabb zenéket, zeneszerzőket hallgattam. Az előző albumnál nagyon sok klasszikus 70-es évekbeli progresszív rockzenét hallgattam, mert nagyon sok olyan lemezt kevertem újra. És aztán az album is olyan lett, mintha akkoriban készítették volna, csak egy kicsit másabb ízzel. A másik dolog, hogy az album mögötti koncepció, történet befolyásolta a zenei megközelítést. Ez egy történet a világból, amiben élünk, éppen most. A városról szól, a modern, a digitális világról. A terroristák és pedofilok világáról, az egyedüllétről és az ehhez hasonlókról. Szóval ez kiragadott engem a Raven hangzásából és az új hangzás irányába vitt, amit valószínűleg a következő lemezen majd tovább is viszek. Most sokkal jobban érdekelnek a jóféle dallamok, amelyek jobban el tudnak terjeszkedni az anyagban. Ez néhány embernek nem fog tetszeni, mert azt szeretnék, hogy klasszikus progresszív rockot csináljak, de én sosem akartam azt játszani. Mindig egy kicsit másabbat akartam.
Egy kis időbe telt, amíg megszoktam a Hand. Cannot. Erase.-t, de végül nagyon megérte.
SW: Igen, személy szerint is egy nagyon sikeres anyagnak tartom. Nem a mainstream értelemben, de nagyon sok emberhez eljutott és ez is két dolognak köszönhető. Egyrészt a történetnek, mert megérinti az őket másrészt a zenének, mivel sokkal kevésbé lett szerteágazó. És igazából ez tetszik nekem.
Hogyan döntöd el, hogy melyik felvétel kerüljön rá a lemezekre és melyek maradjanak meg B-oldalas daloknak?
SW: Az első és legfontosabb, ami nagyon egyértelmű, hogy melyik zene izgat téged a legjobban. Lényegében én azért készítek albumokat, hogy saját magamnak örömet okozzak és emiatt izgatottnak is kell lennem a zenéim miatt. Néha születhetnek olyan témák, amelyekre nagyon büszke vagyok,mint például a Hand. Cannot. Erase.-nél is, amikor egy történetet mesélek, de azt a lehető legteljesebb, leglogikusabb módon kell előadni. És hiába vannak olyan dalok, melyekre nagyon büszke vagyok, ha egyszerűen nem tudom beilleszteni az anyagba. Úgy, mint a DVD-knél a rendezői változatok a kimaradt jelenetekkel. Nagyon sokszor a rendező azt mondja, hogy "ez az én kedvenc jelenetem, de nem tudtam beleilleszteni a filmbe", de igazából az meg is törné a film lendületét. Sajnos átérzem a helyzetüket, mert sokszor én is így járok a dalokkal. Nagyon elégedett vagyok velük, de nem találok számukra olyan helyet a lemezen, ahol beleillenének az egészbe. A kérdésedre válaszolva: azok a dalok kerülnek fel, amelyek a leginkább kielégítőek, összepasszolóak, egésszé teszik a dolgot. Legtöbbször ezek nem a legjobb dalok, hanem azok, amik a többivel együttműködve a legjobb eredményt adják.
Ma van a Föld napja. Mi a véleményed a környezet és az ember kapcsolatáról?
SW: Nos... Én egy kisvárosban, Hemel-Hempsteadben élek. Húsz évig éltem Londonban, de visszaköltöztem oda. Harminc mérföldre lakom Londontól a város külső részében, egy kedves kis házban. Minden nap sétálok 4-5 mérföldet, ezzel edzem magam. Nem sportolok, de minden nap sétálok. És most talán egy nagyon triviális példát hozok fel a kérdésedre, de van egy gyönyörű csatorna a házam mellett, minden nap amellett sétálok. És nagyon feldühít, hogy mennyi szemét és hulladék van ott. És nem értem, hogy mi vezeti rá az embereket erre? Sétálok ezen a gyönyörű helyen, a csatorna partján, ahol kacsák és hattyúk úszkálnak, egyesek meg bemennek a McDonald'sba és dobják el a szemetüket... Ha egyszer látnám, hogy valaki ezt teszi, odamennék hozzá és megkérném, hogy magyarázza el, miért tette. Az esetek nagy részében két percnyi sétára ott van egy kuka, annyi dolguk lenne, hogy elvigyék oda az üdítős dobozokat, a csomagolópapírokat, szemetet, bármit. És ez egyenesen megőrjít, egyszerűen nem értem. Néha elgondolkozok, hogy ez vajon azért van-e, mert öregszek és egy durcás öregember lesz belőlem lassan, de nem hinném. Amikor én gyerek voltam, soha nem tettem ilyet. Nagyon megbecsülöm az életet. Nem hiszek Istenben, de szerintem az élet egy csodálatos ajándék és itt van nekünk ez a csodálatos bolygó és mi mégis... hogy idézzem a Mátrixból a srácot: az emberi faj néha olyan, mint egy vírus ezen a bolygón. Baszakodunk minden egyes fajjal. Nem hiszem, hogy az embereknek bármivel is több joga lenne ezen a bolygón élni, mint bármelyik másik fajnak. Minden egyes élőlénynek ugyanannyi joga van itt lenni, élvezni ezt a bolygót, mint az embereknek. És ha már az emberiségről, magunkról beszélünk: azt hisszük, hogy mi vagyunk a Föld tulajdonosai és sokkal több jogunk van, mint bármelyik másik fajnak, hogy mi vagyunk a tápláléklánc teteje. Én nem hiszek ebben, ezért is vagyok vegetáriánus. És nagyon elszomorít, amikor látom, hogy az emberek egy szemétkupacot csinálnak az egészből. Lehet, hogy nem ez volt a válasz a kérdésre, de ez a legőszintébb gondolatom a környezetről, a természetről, a megóvásról és sajnos nincs semmi jele annak, hogy ez bármikor is változni fogna. De nagyon szeretném!
Van bármilyen speciális koncert előtti bemelegítő, vagy éppen levezető szokásod, rituáléd?
SW: Nem, nem igazán. Bárcsak tudnék mondani neked valamit, de nincs. De van egy ital, amit igazán szeretek: a White Russian. A turnémenedzserünknél mindig van egy a koncert végén, pontosabban a show és a ráadás között. Mindig, amikor levonulok a színpadról, ő ott áll a White Russianömmel és odaadja nekem. Nem az a megszokott rock and roll ital, de én nagyon szeretem és ez egy fajta kis hagyomány már nekem. És néha nagyon nehéz hozzá jó alapanyagokat találni. Nem is igazán hagyomány, inkább már megszokás ez nekem. Más nagyon nincs. Nagyon sokat szórakozunk a színpadon, szeretek a zenekarommal játszani. Minden nap jó kedvűen megyünk fel a színpadra, kivéve tegnap, Prince halála miatt... de a White Russianöm... (nevet).
FOTÓK: RÉTI ZSOLT.
https://www.facebook.com/StevenWilsonHQ
http://www.stevenwilsonhq.com/
