Az már előre elkönyvelhető volt, hogy az új, egyszerűen csak a zenekar nevét viselő Suicide Silence lemez meg fogja osztani a rajongótábort. Az is várható volt, hogy a dallamos ének bevonásával és a deathcore elemek háttérbe szorításával ki fog járni nekik a pofonokból internetszerte. De ha objektíven próbáljuk nézni (azaz nem egy újabb Suicide Silence anyagként könyveljük el), nem lett ez olyan vészes lemez (mondjuk annyira veretes sem). De akkor lássuk, mit tud az anyag!
A Suicide Silencet, habár már kétszer is láttam őket (egyszer még Mitchcsel, aztán a tavalyelőtti Rockparton), sosem volt a kedvenc zenekarom. Még ha voltak is jó dalaik, a sablon dara/breakdown témák között elvesztek, vagy nagyon ügyesen megbújtak a számomra fogósabbnak tűnő részek, így sosem erőltettem, hogy komolyabban összebratyizzak a SS muzsikájával. De valahogy az új lemez kicsit a figyelmem előterébe került, egész véletlenül már a korai promós időszaktól kezdve fél szemmel, sunyin, lopva azért követgettem a zenekar épp aktuális történéseit, melyből idővel az Eddie Hermida interjút követően ez az írás is megszületett.
Tény, hogy nagyon bátor lépés volt, hogy szinte bármilyen átmenet nélkül, egy éles huszárvágással meglépték ezt a dallamosítást. Sokan talán meg is rémülhettek volna a beinduló szarpörgettyűtől, de a zenekar kitartott az album mellett (még ha a rajongók egyenesen petíciót is indítottak ellene). Mondjuk mi mást tehettek volna? Ahogy minden átlagos hallgató, én is a Doris és a Silence előzetes elcsöpögtetésével kezdtem el ismerkedni a feladattal. Az igazat megvallva nem is rossz ez a két dal, nem is hiába ezek indítják a lemezt. Jó, a sokat támadott tee-hee rész az előbbi refrénjében engem is megmosolyogtatott, de így sokadjára meghallgatva egész rendben van a dolog. Sőt, igazából, minél többször hallgatom meg, annál inkább bejön az anyag!
Az első két hallgatásnál sorban dobáltam a "wtf"-ket, pedig a második kanyar előtt még külön rá is pihentem a feladatra, hátha csak az én készülékemben van a hiba. Nem, másodjára is maradt a hárombetűs értetlenség, így pihenőpályára raktam az anyagot, hadd érjen egy kicsit bennem a gondolat. Ugyanis így hirtelen nekem egy adag félkész demónak tűnt a korongon található kilenc dal. Pár nap pihi után megint nekiültem és csodák csodája, a jobbik arcát mutatta az album. Nem mondom, hogy az év korongja lett, de eggyel elviselhetőbbnek hatott. Sőt, most, hogy véglegesítem ezt az írást, szinte már teljesen okés a cucc.
Az egyértelmű hatások, utánérzések (Deftones, Korn, Slipknot) mellett azért van egy pár olyan téma, amit ha a fent említett metódussal hallgatunk, azaz hogy nem Suicide Silence korongként ülünk neki, el lehet könyvelni ígéretesnek, persze ez korántsem jelenti azt, hogy egy maximálisan megkalibrált csomaggal van dolgunk. Bizonyos témák vagy túl vannak nyújtva, vagy csak nem eléggé kidolgozottak az ötletek, néhol pedig olyan lapos az egész, mint egy anorexiás lepényhal. Mondjuk húsz éve nagyot robbant volna ez az album, az hétszentség, de ez már nem az a környezet.
Amúgy zeneileg nézve nagyon jó íve van az albumnak. A Doris és a Silence alkotta duó a záró Don't Be Carefullal együtt egy régebbi időszakos keretet ad, míg köztük egyre mélyebbre merülünk a kísérletezések mezejében. Egyben hallgatva okés a dolog, viszont vigyázni kell, mert ha olyan hangulatban kap el valakit, a pokolba kívánhatja az egészet, lám, én is ötödik-hatodik alkalommal kaptam rá egy kicsit jobban, sőt, úgy csúszott felfelé egyre jobban a megítélendő pontszám, gondolhatjátok, mit akartam először adni rá.
De úgy summa-summarum azt mondom, hogy a bátorságot értékelem a zenekartól, még ha a zenei rész nem is lett az igazi. Kicsit még talán ülhettek volna a témákon, mert valami igencsak hiányzik, de egyébként egy (vagy több) próbát megér. Vérmes rajongók kerüljék, a bátrabbak talán bepróbálkozhatnak vele. (3/5)
A Suicide Silence nem mellesleg június 15-én az A38-ra érkezik, meglátjuk majd, hogy hogyan szerepelnek az új dalok élőben.
