Kedd estére a Dürer Kert egy igazi punk szentéllyé változott. Három olyan zenekar csapott a húrok közé, amely másféle megközelítésben, de azért csak a "tarajos" irányzatban alkot... De álljunk meg egy szóra! Punk koncert tarajok nélkül? Igen, ez egy ilyen este volt, lehet, hogy éppen azért nem látogattak el a hagyományosnak tekinthető elemek a bálra, mert hogy nem abból az irányból fújt az a bizonyos szél a mondanivalóban?
Akárhogy is volt, ez az este egy tökéletes punk rock portfólió volt. Ha valaki megkérne, hogy mutassam meg, miért érdemes (igényes underground) punkzenét hallgatni, valószínűleg egy időgép segítségével erre a koncertre pattintottam volna be.
Az estét hazánk fiai, a Warren kezdték. A srácok az agresszívabb megközelítésből nyomatták ránk a már említett stílust, ami nekem nagyon bejött. Külön tetszett, hogy mind a három húros hangszeren játszó kolléga énekkel is kísérte a hangulatos, komor, zúzós, de pörgős témákat. Láttam arcokat, akik éppen több dallamot, lágyabb melódiákat várt volna, meg kevesebb kajabálást', de egy biztos: nekem ez úgy, ahogy volt, tetszett! Így tovább, urak!
A második színpadra lépő csapat az osztrák Astpai volt. Ők a dallamosabb, kaliforniaibb, régivonalas Green Day vonalat nyomatták a szettjük alatt. Láthatóak ők kicsit jobban bejöttek az egyre gyarapodó közönségnek (nekem, hogy őszinte legyek kevésbé), mint a Warren, de a fő zenekar zenei világa miatt talán egy kicsit emészthetőbbek voltak az odalátogatóknak. Nem volt éppen rossz a vidám muzsika, amit lejtett a szintén vokálgazdag elemekkel operáló kvartett, de sajnos engem hosszútávon kevésbé tudtak lekötni. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. De akik szeretik Billie Joe Armstrongék zenéjét, azoknak bátran ajánlom, csekkolják le őket, ezt talán az ott megjelentek is meg tudják erősíteni.
Aztán egy közepes hosszúságú átszerelés után, szinte percre pontosan színpadra léptek az este hősei, az amerikai Anti-Flag. A négyes már láttam egyszer élőben, méghozzá 2015-ben a Budapest Parkban, ráadásul a csapat felét már meg is interjúvoltam, így kvázi ismerősökként tekintettem rájuk, amikor megjelentek a deszkákon. Mit is lehetne mondani a koncertről? Ha azt mondom, hogy szétzúzták a nagytermet, akkor talán finoman fogalmazok. A bő egy óra tíz perc alatt jó érzékkel felépítve sorjáztak az életmű legjobb tételei (megspékelve a két új dallal, a Racisttel és a ráadást nyitó American Attractionnel), szerintem egy rajongónak sem lehetett egy szava sem. Nekem a legerősebb kombót a Fabled World / Fuck Police Brutality páros hozta, de persze a koncert végig 120%-on pörgött. Feldolgozásnak a Chumbawumba Tubthumpingja és a Clash Should I Stay Or Should I Goja került elő (pont fordított sorrendben), amelyeket tökéletesen besimítottak a már említett klasszikusok közé, talán az előbbi jobban meglepett. Ahogy kellett, az eredeti ízt, kicsit az arcukra szabva, jó veretesen nyomták el. Talán a setlistben akkora nagy meglepetés most nem volt, de ezért kárpótolt az egész koncert hihetetlen hangulata.
A látványt a nyilvánvaló fények, az erősítőkre rakott egysoros üzenetek és a fordított amcsi zászló mellett, ahogy mindig, Justin Sane és Chris Barker vitték, de mint a két frontembertől, ez alapból el is várható. Ők szó szerint oda-vissza felszántották a színpadot, hergelték a közönséget, osztották a (nem csak a) zenekar számára fontos mondanivalókat, nagyon jó formában voltak. Mellettük Chris Head szinte csak színpadi kelléknek tűnt, de ha még ő is elkezdett volna mozogni, nagy balesetek történtek volna. Ha már így felsoroltam mindenkit, nem hagyhatom ki Pat Theticet sem, aki a stabilan hozta az ütemeket az ikonikus arckifejezései és plafonnézése mellett - ahogy a Szigetes koncertjük videója alatt olvastam, mintha folyton szívrohamot akarna kapni, haha.
Megvoltak a szokásos showelemek is, az elmaradhatatlan circlepit, tapsoltatás, Trump-ellenes középsőujjak mellett a Drink Drank Punk közönségben eldobolása is megtörtént, ahogy persze a már említett gondolatok (igazságosság, Trump-ellenesség, egyenlőség, béke, stb.) terjesztése. Nyilván ez a zenekar mondanivalója is, akit ez zavart, az nem is volt ott. És úgy néz ki (ezt mondjuk sejtettem is), hogy az Anti-Flag zenéje inkább az értelmiségnek kedvez, a boroskóla-szimatszatyor-méteres tarajban csapató kollégák egyáltalán nem képviseltették magukat, de hogy őszinte legyek, nem is tudom, miért, de nem passzoltak volna oda.
Szóval az este alatt három, a punkot háromféle felfogásban, a saját irányukat tökéletesen megtestesítő zenekar lépett színpadra a Dürer Kertben. Míg a Warren a vad, az Astpai a lágy, dallamos ívet hozta, addig az Anti-Flag a kettő ötvözetét tálalta fel a nagyközönség számára, akik végig ették-itták a hallani és látnivalókat. Megérte a koncertjegy az odalátogatóknak? Igen! Hatalmas hangulat volt? Igen! Jó volt a koncert összképe? Igen! Akkor van kérdés? Szerintem nincs...
Fotók: Bands Through The Lens, további képeket ITT találtok.
