Nincs egyszerű dolga Tom Morellonak. Bő egy évtizedig harcolt méregdrága effekteket használva a piszkos kapitalizmus ellen, az meg persze magasról tett az egészre, így a Rage Against The Machine bánatában kilehelte a lelkét. Jött az Audioslave, meg Nightwatchman, de a romlott Nyugat pénz- és hataloméhsége csak nem akart csökkenni, így nem maradt más választás, mint újult erővel harcba indulni. Itt érünk el a jelenbe, hiszen durva marketingkampány után a napokban megjelent a Public Against The Hill, akarom mondani a Prophets Of Rage albuma.
Ahogy ezt a művelt és iróniára érzékeny olvasó észlelheti, nem nagyon tudok mit kezdeni a PoR ideológiai kiindulópontjával úgy, hogy ennek a mindennapi életben megtapasztalt gyökere nincs és nem is lehet. Mint ahogy értetlenül állok pl. az Európa szívében autentikusnak látszani akaró ír kocsmazene előtt, úgy nem világos az, hogy mennyire tud hiteles lenni néhány amerikai milliomos antikapitalista üzenete, de talán akkor járok a legjobban, ha elengedem ezt a kérdést, és a zenére koncentrálok, ha már egy szórakoztatóipari termékről beszélünk, ugye.
Bevallom, engem nem nagyon hozott lázba a - most ébredő olvasó kedvéért - a RATM háromnegyede, Chuck D, DJ Lord (Public Enemy) és B-Real (Cypress Hill) által összehozott szupergroup, annak ellenére, hogy éveken át ugráltam mindenféle szórakozóhelyeken a Killing In The Name-re, meg a Guerilla Radiora, néhány sör után, amiben az ideológiai üzenetek azért eléggé leegyszerűsödnek. Aztán láttam valami videót egy koncertről, és ha nem is estem hanyatt, de valami megcsillant abból, amire ez az egész kifuthat. Volt benne élet, erő, harciasság és minden, amit anno a RATM-ben sokan szerettek, és ez az, ami miatt azt gondoltam, hogy ebből valami jó is kisülhet.
Éppen ezért volt akkora csalódás a PoR albuma. A dalokban nyoma sincs semmiféle lendületnek, vagy olyan fogós témáknak, ami azért eddig a Morello-életműre többé-kevésbé jellemző volt. A nyitó Radical Eyesban körvonalazódik valamilyen ígéret, de ez egy-két daltól eltekintve meg is marad annak. Az első igazán lendületes megoldás az anyag közepén kerül elő (Hail To The Chief), de az egészre inkább jellemző a Skull & Bones korabeli Cypress Hill stílusa, mintsem a RATM mobilizálásra alkalmas harciassága. Persze világos, hogy nem lehet egy életen át a Bullet In The Head variánsait ismételgetni, de mégis, ami a gyökeresen más Audioslaveben működött, tehát különbözni, mégis emlékezetesnek maradni, az a PoR-nak nem jön össze.
Azért ahogy az ideák sem fekete-fehérek, úgy a Prophets Of Rage sem az. Különösen a lemez második felében vannak olyan dolgok, mint a Hands Up, vagy a Who Owns Who, amitől az egyszeri partizán macskakőért nyúl, itt kezd el az üzenet és a zenei forma találkozni, talán kissé későn. A promodalok, mint a Living On The 110, viszont inkább talkshow, mint gerillaharc-kompatibilisek, amit azért el lehetne várni egy így pozícionált zenekartól.
Az underground elkötelezett híveként általában nem rugózok a lemezek hangzásán, de ezúttal ezt sem tudom szó nélkül hagyni. Mindenféle dinamikát nélkülöző keverés, erőtlenül szóló gitár és dobok, amin még a hangerő emelése sem segít sokat. Számtalan, ehhez képest fillérekből készült album szól kategóriákkal jobban, és ahol éppen alkalmas lenne az anyag a beindulásra, ott ezt a hangzás akadályozza meg. ARATM és/vagy a késői Cypress Hill rajongói tehát tegyenek próbát a Prophets Of Rage-dzsel, azon viszont csodálkoznék, ha a nagy többség e lemez alapján kedvelné meg ezt a stílust. Rossznak semmiképpen nem rossz, de messze nem kiemelkedő anyag, ami nem valószínű, hogy hosszú távon sok vizet zavarna. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a Nyugat ismét megnyugodhat, Tom Morello pedig tovább próbálkozhat a világforradalom kirobbantásával. (3/5)
