A Red Fang iskolapéldája annak, hogy miként lehet kitűnni, az amúgy középszerűségből ritkán áteresztő stoner rock vonalból. Az egészhez mondjuk kellettek azok az agyament klipek, amikkel a közösségi oldalak bőven szét lettek spamelve, de ehhez meg kellett a low budget mellé néhány fasza ötlet, és máris kész lett a kult státusz. Ami mondjuk nehezen jött volna össze jól eltalált riffek nélkül.

Viszont számomra az előző két Red Fang album inkább a videókról maradt emlékezetes.  A második anyaguk (Murder The Mountains) már zeneileg is vonzó volt, de ez a két évvel ezelőtti lemez nem volt mindenidők legkiegyensúlyozottabbja, néhány dal kiemelkedett belőle, de kábé ennyi volt, amire emlékszem belőle. Előre vetítem: nekem a Red Fang baromi szimpatikus csapat. Idősödő stonerek, akik amellett, hogy képesek öniróniát gyakorolni a videóikban, élőben sallangmentesen tolják az orrod alá a koszos és ízes nagybetűs ROCK-ot. Ezt a tézisemet meg még jobban aláhúzta a Whales And Leaches.

Amit már az első hallgatás után rögtön éreztem: nincs túl sok üresjárat benne. Végig hoz egy nívót az elég idióta címmel megáldott album, ami miatt mondjuk negatívumba oda is biggyeszthető, hogy nincs igazán olyan kiemelkedő dal, mint volt anno a Prehistoric Dog, vagy a Wires. Viszont kapunk egy olyan elejétől-végéig retkelős, és könnyen emészthető stonert, amilyenhez nem igazán volt szerencsém a Clutch Blast Tyrant-je óta. Figurázni bele figuráznak, de a számok ritkán lépnek túl a három/négy perces idő távon.

A stoner rock vonalán belül a Red Fang mozgási iránya valahova oda lőhető be, ahol a Melvins és a Queens Of The Stone Age zenéje metszi egymást. Hallhatóan van ugyan törekvés arra, hogy kicsit megcsavarják az ütemeket, beledobjanak az egész összképbe egy adagnyi egyediséget, de mindemellett megmaradnak abban a pozitívan értendő posványos, mocsaras, lapos sörutót a szájba gyömöszölő punk rockeres hozzáállásnál, amin egyensúlyozva egy elég erős összképet tálalnak. Ráadásul a belefosós grunge hangulatot is sikerült a Whales And Leaches-be csempészni. Meg van az aranyközép út, amit az előző albumoknál nem igazán éreztem a Red Fang legfőbb tulajdonságának.

Az olyan dalok ültek bele leginkább a fülembe, mint a Blood Like Cream, a Voices Of The Dead, This Animal (itt ugrik be folyamatosan a Melvins mindenkori munkássága), a lassabb, súlyozóbb dolgok, mint a Dawn Rising, a Failure vagy a záró Every Little Twist, amely pedig azt a nehézsúlyú vonalat hozza, ami a többnyire vad és delejes stoner rock and roll nótákat remekül hígítja fel.

Az egész Whales And Leaches hoz egy szintet, és leginkább az az előnye, hogy amellett, hogy benne van a heves bugi a játékukban, azért nem álltallanak belebólintani egy-két dög mocsok, és lassú riffbe. Egyben van a legújabb Red Fang lemez, és ezen még az sem változtat, hogy nagy valószínűséggel nem egy olyan album lesz ez, ami bérelt helyet vált a winampom listájára. De így is remek szórakozást nyújt, élőben meg érdemes lecsekkolni a bandát, mert ott érezhetően nagyobbat is ütnek majd az új dalok.