A világ folyamatosan változik, de egy dolog biztos, ha új évet írunk, akkor van új Boris. A japán trió fossa magából a lemezeket, így most már nem is szeretnék belemenni részletesen hányadik albumuk is ez. Sokadik. A fekete öves Boris rajongók viszont tudhatják, hogy itt nem feltétlenül szalagmunkán kitermelt sláger alkotás megy, hanem színtiszta zenei formában öntött önkifejezés. Ebbe pedig sok minden belefér. A J-pop-tól, az ambient elektrótól kezdve a stoner rockon, és noise punkon át az ében fekete doom, drone dolgokig szinte bármi.

Az album cím kicsit félrevezető, mert mondjuk aki hallotta tőlük a Pink lemezt, az már tapasztalta, hogy milyen az igazi zaj a Boris megközelítéséből. Most inkább a 2011-es tripla lemezük metál dolgait járják körbe újra. Egyébiránt talán ez a megközelítés az, amelyben görcsmentesen és méltósággal tud áramlani a zenéjük. Amibe lazán belefér az 50 bpm-es, Mariana-árok mélyre hangolt gitárok tonnás súlya, de ha a helyzet úgy kívánja bármilyen irányba el tud mozdulni. A Noise esetében is megteszik ezt, de koránt sem annyira tétován, mint a legutóbbi Präparat-nál, ahol egy két fasza dalon kívül elég sok töltelék tétel is belekeveredett az összképbe. Itt viszont flottul lett összerakva a korong.

És mielőtt a dicshimnusz zengene, gyorsan jöjjön a minimális elriasztás: a Taiyo No Baka olyan lett, mint egy Mentos reklám betétdala, és azt kell mondjam, hogy nem is a Boris lenne, ha egy albumot meg nem szakítanának egy totál oda nem illő tétellel. Most hála csak erről az egy dalról van szó, mert a többi hét dal megint úgy basz földhöz, ahogy azt már megszokhattuk a 2010 utáni Boristól.

A gerincét a Noise-nak azok a dalok adják, ahol a már-már védjegynek számító ezer méterről feltörő, szénné torzított gitárok, és az improvizált, hosszan kitartott, és effektezett szólók összképe leginkább egy mélytengeri kavalkádot juttat eszünkbe. Ahol a fehér bálnák epikus vonulását palackorrú delfinek visongása ékíti. Ehhez hozzá jönnek Takeshi ének dallamai, ami a kezdetek óta szinte semmilyen újítást nem tartalmaznak, de az utóbbi lemezeken már legalább tökéletes összhangba került a zenével. A Heavy Rain, az Angel, és a Ghost Of Romance bejövős lesz azoknak, akik csípik a doom/drone dolgokat.

A többi dal kicsit több energiával van megtöltve, de legalább is nem abban a végtelen apátiában lubickol, mint a fenti hármas. A Melody, a Vanilla, és a Quicksilver tele van tekeréssel, de igazából így is nehezen behatárolható, de irtózatosan elkapott tételek, érdekes, de szerethető felépítéssel, amibe bele-bele vegyül a már leírt atmoszféra. Az ilyen Deftones-Isis-Tool-Karnivool vonalas zenék ínyencei is megtalálhatják az új kedvencüket a Noise-zal. Szórakoztató, messzire elrepítő nyolc számot tettek le az asztalra újfent a sztahanovista japánok.