Úgy néz ki, Robb Flynnek a nagy blogolgatás és beszólogatás hadjárat közepette azért akadt ideje dalokat is csinálni. A sokak nemtetszését kiváltó mindenről véleményt alkotó bejegyzések már-már Portnoyi magasságokba repítették a Machine Head frontemberét, szinte minden héten kaphattunk valami bölcsességet, vagy botrány várományos okosságot tőle. De, ami a lényeg: a zene. A The Blackeninggel és az Unto the Locusttal nagyot robbantottak, a kérdés, hogy tartani tudják-e a szintet.
Mindenekelőtt fontos változás az előző lemezhez képest, hogy Adam Duce basszer ki tudja milyen okokból, de tavaly kikerült a Machine Head soraiból, így már csak Robi bácsi maradt az egyetlen alapító tag. A négyhúrost egy netes pályázat során az azt megnyerő Jared MacEachern vette át. Nyilván nem amatőr, de valószínűleg sok beleszólása nem lehetett a dolgokba a dalírás folyamán.
Hogy azért mégiscsak kapjunk valami ízelítőt, a 2011-es „sáskás” korong után, előzetesben kiadták a Killers & Kingset (illetve annak demóját) még áprilisban a Record Store Day-en bakelit kislemezként, a másik oldalon 1+1 Ignite átdolgozással.
Nem mondanám, hogy nagyon elsiették az előzetes után az album kiadását, a korong csak novemberben látta meg a napvilágot, melynek különlegessége, hogy ezt már nem a régóta partner Roadrunner Records, hanem a Nuclear Blast gondozza.
Ahogy a Blackeningnél, itt sem aprózták el a dolgokat, a lelkiismeretes lemezvásárló több mint egy órányi Gépfej élvezetet kap, egy becsületesen vastag booklettel. Na persze pont ez a hosszúság az, ami sokakat elrémiszt, hiszen ez nem az a fajta zene, amire akár egy órányit is képes odafigyelni a metálnépség manapság. Hiába a 12 tételből álló felhozatal, dalok semmit sem rövidültek, megint megpróbálják minél hosszabbra, epikusabbra venni a dolgokat.
Nagy piros pont jár a zenekarnak, hogy az Unto the Locust albumon elkezdett kísérletezgetéseket folytatják. Nyilván semmi elektronikus prüntyögés, de néhol mintha a klasszikusabb irányba kacsintgatnának sok egyéb (kis stoner íz a Beneath the Siltben, némi jó értelemben vett nu metalos verze a Ghosts Will Haunt My Bonesban) mellett.
Maga a nyitószám, a Now We Die az előző lemezről megismert vonósokkal kezd, amiből egy igazi ’Heades riffelés bontakozik ki. A refrén nincs túlbonyolítva, de hatásos. Persze Robb Flynn sosem volt egy igazi pacsirta, de amit lehet, azt kihozza a hangjából az egész albumon. A vonósok visszatérnek a refrén alatt, ami egy remek egyedi ízt ad neki. Persze nem kell megijedni, nem pártoltak át szimfonikus metál mezőnyébe, csak a már említett kísérletezés eredménye. A Killers & Kingset nem kell bemutatni senkinek, aki érdeklődik a Machine Head iránt: igazi tökös, tempós dal, egy igazán ízes szólópárbajjal. A Ghost Will Haunt My Bonesnál, ahogy már írtam, olyan érzésem van, mintha Robb elővette volna a 2000 környéki cuccait. Nem ez a legjobb dal az albumon, de nem gyenge egyáltalán. Viszont kiemelném Dave McClaint, aki tartja a jó szokását és kidobolja a lelkét az egész lemezen! A Night of Long Knives igazi húzós-zúzós dal, ha erre nem lesz tánc a koncerteken, akkor semmire. Egyetlen baja, hogy túl sokáig húzzák. 4-5 perc után már bőven elég lett volna belőle, nem kellett volna majd’ 7 percig nyújtani.
A Sail Into the Black érdemelte ki a leghosszabb nóta megtisztelő címét a maga 8 és fél percével. A lassú, baljós billentyűs kezdésből finoman bontakozik ki, a felénél belép a torzítás is. Feszült, dühös dal, de nem adja át azt az erőt, mint amire eredetileg hivatott volt. Az Eyes of the Dead a leggyengébb darab az egész lemezen. Kicsit összeszedetlen és túl hosszú is. Talán ez a két dal így egy az egyben le is maradhatott volna.
A Beneath the Silt olyan húzós riffel nyit, ami után nehéz lenne feleszmélni, ha Robb nem akarna magasan énekelni. Szerény meglátásom szerint sosem ment neki, nem tudom, miért erőlteti. Sajnos ezzel teszi még jobban tönkre ezt az egyébként is közepes számot. Az In Comes the Flood megint a jobbak közül való, középtempós, jól eltalált nóta. A Damage Inside egy nyugodt átvezető, igazából sok vizet nem zavar, csak egy kis jóleső lazaság a besokallás ellen. A Game Over a feszült kezdés után egy jó kis tempós számmá nő ki, egyszerű, de kellemes refrénnel. Az Imaginal Cells egy rádióbejátszásos/baljós átvezető, ami egyenesen a Take Me Through the Fire nyitánya is lehetne, ami egy remekbe szabott döngölős témával kezd. A refrén megint csak nem bonyolult, de annál hatásosabb. Természetesen itt is kapunk egy egészséges zakatolást, tökéletes záró szám, mindenféle hangulatból ad még egy kicsit, amit kaphattunk az egy óra alatt.
A Machine Head tehát ismét egy nagyon korrekt lemezzel állt elő, nyugodtan odatehető az előző kettő mellé. Viszonylag kevés az üresjárat a hossz ellenére is, de legközelebb inkább egy-kettő maradjon meg a spéci kiadásokra, mert hiába a változatosság, egyben picit sok lett.
A kiadó hallgatott az idők szavára, és mielőtt még mások által került volna ki a netre, az egész albumot meghallgathatóvá tette ingyenesen, így aki kedvet kapott, máris fülelheti az anyagot (ha még valaki nem tette volna meg).
