Ahogy elém került az új Unearth lemez, azonnal rányomtam az indító gombra. A nagy ívű, de rövid intro után pedig mindjárt jött az első szám, a The Swarm, és őrült forgatagban keveredve kezdett ömleni a fülembe a hirtelenkedő váltásokkal, indulatszavakkal és mennydörgő lábdobokkal megtűzdelt szimultán gyilkos gitárjáték. Közben pedig egyszerre asszociáltam egy tébolyult karmester által levezényelt komolyzenei műre, és egy nagyvárosban megrekedt háború elapadhatatlanul robajló géppuskáira. Az Unearth itt tárgyalt új Watchers Of Rule lemezének filozófiája alapvetően a technikai haladásba vetett hitre épül. Kulcsszavai pedig szerintem az egyesítés, monumentális, dinamikus, harcos, jelképes és vészjósló.

A tébolyult karmester és a komolyzenei mű fantáziaképe az első nóta kapcsán egyébként egyáltalán nem véletlen. Mint ahogy a háború hangjaival vont párhuzam sem. A második Lifetime In Ruins című számot - de az ezután következőket is - mindezek ugyanúgy körüllengik a fejemben. Talán, mert az említett második nótában a hangszerek ismét kegyetlenül dörögnek, mint a fegyverek. A légópince mély ütemekhez képest viszont a magasabbra hangolt gitár témája főleg a szólónál olyan, mint egy technikás, de nagyon beteg hegedű. Ehhez jön aztán, hogy pár éve láttam élőben a Massachusetts földjéről érkezett zenekart, és Trevor Phipps énekes kézmozdulataira is emlékszem, hogy pontosan olyanok, mint egy eszeveszetten elszállt karmesteré. Valószínűleg ezekkel a karcsapásokkal fogja ostorozni majd a közönséget a jövőben az albumon a hármas helyett elfoglaló Guards Of Contagion című szerzemény alatt is a koncerteken. Ez is rideg, baljós zúzdával indít, de aztán a kontraszt képen klasszikus témába váltó gitár segítségével végül átjárja az egészet valami epikusnak mondható fémek aranykorát megidéző hangulat. Amely kontraszt és kombináció nem lehet újdonság azoknak, akik ismerik a csapat 2001 és 2011 között megjelenő öt korábbi nagylemezének bármelyikét.

Ezt a vonalat követi a From The Tombs Of Five Below című dal is, ahol sem a gitáron játszó alapítótagok Buzz McGrath és Ken Susi, sem pedig az ezen a lemezen debütáló új dobos Nick Pierce nem spórol a meggyőző erővel, hogy nagyon is ért ahhoz amit csinál. A dobok amúgy az album teljes ideje alatt feszesek, mint egy frontra vezényelt gyalogos ezrednél a menet tempó. Ezután következik a Never Cease ami a ki tudja hova rohanó gyors témáját némi groove hatással ötvözi, hogy aztán a következő Trail To Fire tovább féktelenkedhessen, amíg el nem jutunk benne ismét egy dallamosabb metál diadalig. Ennél a lemez közepéig vezető utolsó két számnál viszont meg kell mondjam, már éreztem némi töltelék ízt. Valami zavart abban, ahogy eddig hatott rám az Unearth új anyaga. A To The Ground-ban kíméletlenül sorozó ritmusszekció, párosulva egy sejtelmesen riogató gitártémával aztán össze tudta még zúzni bennem az aggodalmakat, de azok a Burial Lines esetében újra éledtek. Ugyanis az korántsem zavaró, ahogy egy nótán belül képes éles stílusváltásokkal élni a banda, hiszen ettől ők a színtér egyik legjobb csapata, hogy ezt baszott jól áthidalják. Viszont engem zavar, hogy mintha ugyanazok a témák és megoldások köszönnének vissza szinte ugyanúgy végig, és ezért az, ami az első számnál sejtszinten hat, így a vége felé már nem tud meglepni. Nem jön úgy át. Ha azt mondom - és márpedig mondom - hogy a lemez motorja a technikai megoldásokba vetett hite, akkor ez pedig szerintem elvárható. Az utolsó öt szám - köztük a címadó dallal - sem rosszabb semmivel, mint az első nyolc. Trevor hangja zengeti bennük az egeket, a jól használt elemek itt is hasonlóan váltakoznak, de kiemelni a többihez képest már magamban egyiket se tudom.

Persze minden szubjektív. Nekem pedig amúgy is azért kellett rányomnom azonnal a play gombra, mikor beleszaladtam ebbe az impozáns borítóval ellátott új lemezbe, hogy a zene hasson rám először és ne az előítéleteim azzal kapcsolatban, hogy manapság minden metalcore. Mert tudom, hogy az Unearth a stílust megalapító zenekarok között van, mégis mára sajnos összemosódott bennem a nevük azzal az ezer más csapatéval, ahol azt érzem, hogy a kevesebb sokszor több lehetne. Hogy a lelketlen jelző lehet bók egy metál csapat esetében, de lélek nélkül kisajtolni valamit még a legmagasabb technikai fejlettség szintjén sem biztos, hogy érdemes. Mindenesetre a hamarosan a Crowbar társaságában turnézó Unearth még mindig rá tudott cáfolni a színtérrel kapcsolatos kérdőjeleimre ezzel a lemezzel. Élveztem hallgatni. Csak egyszerűen nekem elég lett volna a nyolc-kilenc legjobb szám, hogy végig éles fogakkal harapjon.