Ha a Neil Fallon életmű - számomra - legkiemelkedőbb pillanatát kéne megemlítenem, talán megrökönyödésre, de a Company Band Sign Here, Here, and Here EP-je lenne. Rengeteget pörgettem anno azt a négy dalt. Bő negyed óra az egész, de nálam verte a Clutch-ot, főleg mocskosságában, és a dallamragadásra hajlamos, pofátlanul gatyába rázott, tökös és karcos riffjeivel. A későbbi anyagaik már nem igazán hoztak lázba, de a Dunsmuir azért reménysugarat nyújtott, hiszen az alap The Company Band felállásból hárman (Fallon, Dave Bone, és a Fu Manchu basszer Brad Davis) ebben a bandában is szerepelnek, a dobok mögé pedig az egykori Black Sabbath és Dio dobos Vinny Appice ült be.

Sok reményt azért nem fűztem a banda debütálásához. A legutóbbi Clutch bejött, de sokszor hiányoltam belőlük az átütő erőt. Ha meg úgy csináltál, mint én, és lecsekkoltad a Dunsmuir facebook oldalát, műfaji meghatározásnak csupa nagybetűvel ott virít: HEAVY METAL. Ajjaj…

Na, a Dunsmuir itt talán még inkább elkedvtelenített. Persze azt lehetett tudni, hogy Neil Fallon nem fog Rob Halford módba kapcsolni, és nem lesznek itt nagy sikoltások és epikus fejhang kitartások, de akkor is. Vérzett a szívem, amikor a The Company Man zakatoló középtempója beugrott.

Arról van szó a Dunsmir debütálásnál, hogy jó-jó, de pont, hogy ez a felállás már rakott le olyan dolgot az asztalra, ami sokkal egyedibb, és üdítőbb volt, mint ez a produkció. Pedig Fallon hozza, amit hozni tud, Dave Bone gitár témáiban is van spiritusz –bár néha nagyon belemászik a NWOBHM vonalba-.

Ami miatt viszont nekem kevés a Dunsmir, az leginkább amiatt van, hogy néha pofátlanul heavy metal akar lenni. Nem lenne ezzel baj, de érződik, hogy a doom-southern rock annyira beleivódott már a gitárosaikba, hogy leginkább akkor érződik őszintének a zenéjük, amikor abba az irányba mozdul a mérleg nyelve (What Manner Of Bliss?, Our Only Master, Orb Empire).

Ennek ellenére körbelengi a kicsit áporodott hangulat a Dunsmirt. Tisztességgel nyomják a régi vonalas doom-hard-hevy vonalat, de kicsit olyan, mintha egy tisztelgés lenne a nagy ősök előtt. Vagy legalább is egy jutalomjáték Vinny Appice egy híján hatvanadik szülinapjára. Az albumon talán egyszer éreztem azt, hogy igazán magába szippant, a Church Of The Tooth alatt. Ez mondjuk a leghosszabb dal, a többi esetében meg kicsit céltalannak éreztem őket. A Deciver, a The Bats (Are Hungry Tonight), vagy a The Gate nem lett jobb, mint egy B-kategóriás 70-es 80-as váltásában keletkezett heavy rock zenekar első szárnypróbálgatása.

Biztos lesznek sokan, akiknek az év egyik legizgalmasabb lemeze lesz a Dunsmir. Mondanivaló, zenei megoldások tekintetében viszont nekem nem adott semmi extrát. Az meg, hogy pontosan, közepesen jó hangzással megtámogatva le tudnak nyomni egy stílusgyakorlatot, nálam nem elég. Inkább visszahallgatom a Company Bandet.

3.5/5