Ha egyvalamiben biztosak lehetünk, az az, hogy a szerelmi csalódás ritkán tesz jót egy aktívan alkotó zenész zsenijének. Például máig az Eat Me, Drink Me az egyetlen Marilyn Manson lemez, amit képtelen vagyok végighallgatni, akárhogy is futok neki. Az Antikrisztust az a lemez szépen el is indította a lejtőn, azóta sem tudja (talán már nem is akarja) visszaszerezni a régi fényét. Ellentétben Deryck Whibleyvel, a Sum 41 főnökével/agyával, aki az Avril Lavinge-el történő szakításon túltéve magát, most úgy odarobbantott a 13 Voices-al, hogy csak pislogok.
Jó, kellett hozzá két kevésbé jellegzetes lemez, de a legutóbbit követő 5 év kihagyás után a jelen írás tárgya olyan erővel robbantotta vissza őket a pop/punk szcénába, hogy öröm nézni. Persze ennek az egyik kiváltó oka a klasszik éra gitárosának, Dave Bakshnak a visszaédesgetése is lehetett, mivel pont a távozása utáni lemezek lettek azok, amelyekre talán kevésbé fog odafigyelni az utókor. Mivel Dave utódját, Tom Thackert sem akarták elzavarni a fedélzetről, kaptunk egy spéci, 3 gitáros felállást, mely valljuk be nem igazán szokványos, sőt, nem is igazán szükséges ebben a stílusban, de itt és most elnézzük a srácoknak, a jóarcfaktor legalább játszik a bandában.
A 13 Voices nekem már az előzetesek alapján is szimpatikus volt, sőt, így az egész lemezt meghallgatva kicsit úgy érzem, mintha egyenesen a 2004-es magnum opusuk, a Chuck közvetlen folytatását hallanám. Mintha nem is lett volna az a 12 év, ugye... Na, nyilván nem úgy megy az, de kétségtelen, hogy egy nagyon jó anyaggal van dolgunk, igazi kalipunk dallamokkal, a számomra a Sum 41-t mindig kicsit érdekesebbé tevő helyenkénti metalos riffeléssel, szólókkal, Deryck új életre kapott hangjával, megjelenésével, mindennel. Szóval back to the roots.
A lemezzel nem akarják újradefiniálni a Sum 41 lényegét, egyszerűen csak vissza akarják hozni azt a feelinget, ami a 2000-es évek elején, közepén jellemezte őket, nem elfelejtve, hogy már 2016-ot írunk, hogy teljesen más korszakban, más közönségnek (is) meg kell megfelelniük. Vannak is popos felütések, leheletnyi elektro aláfestések, de ez mind csak a lemez javára válik, nem tolakodó, nem zavaró, az, aminek lennie kell: díszítő. Pont. Sem több, sem kevesebb.
A nyitó Murder Of Crows (You're All Dead To Me) egy kvázi elnyújtott, egész dallá fabrikált intró, mely kellemesen megalapoz az egész anyagnak. Az ezután berobbanó Goddanm, I'm Dead Again egy igazi, régisulis, tekerős Sum 41 nóta, olyan igazi plafonleszaggatós! Ráadásul az a szóló! Amúgy elég feltűnő, hogy a dalcímek milyen negatív töltettel rendelkeznek, de ha ezt tényleg egyfajta méregkiírós, Deryck elmondása szerint is életmentő lemeznek vesszük, nem is olyan nagy csoda.
A szerintem fantasztikus refrénnel és klippel operáló Fake My Own Death is a legjobb Sum 41 dalok közé tartozik, ahogy az azóta videót kapott War és enyhén Linkin Parkos God Save Us All (Death To POP) is. És tudjátok, mi a fura? Hogy igazából töltelékdalról egyáltalán nem beszélhetünk. Ugyanúgy jó dal akár a Breaking The Chain, a The Fall & The Rise, a nyúlfarknyi Better Days, vagy akár a messze leghosszabb Twisted By Design is. Tényleg le a kalappal a srácok előtt! Csak a három gitár létjogosultságát nem érzem, valahogy (oké, persze nem egy progzenekarról beszélünk) nincs kihasználva annyira a többlethangszer, mint kellene, de ennyi gond legyen.
Összességében tehát a Green Day után egy másik nagyon remek, kvázi visszatérő lemezt kaptunk a Sum 41-tól is. Hogy melyik a jobb? Erről nem akarok dönteni, mind a kettő másért érdekes, máshogy szerethető korong. Nekem a Sum 41 mindig jobban tetszett, de nem ezen fog múlni az értékelésem. A 13 Voices így is, úgy is egy hihetetlenül remek, csúcsra járatott korong pöpec dallamokkal, húzós, zúzós pop/kalipunk dalokkal, olyan az egész, amilyen 2016-ban elvárható lehet ebben a stílusban a veteránoktól. Minden elismerésem! (5/5)
