Bár New Orleans városát csúnyán romba döntötte tíz évvel ezelőtt a hurrikán, mégis talán ez az a hely, ami a maga bandáival a legszilárdabb talaj lehet a metál azon rajongóinak, akik az olyan lassú lefolyású dolgokat kedvelik, mint amilyen a várost körülölelő Mississippi folyó. S habár ezen bandák sajátos stílusában a mai napig olyan zenék születnek melyekhez, mint szilárd alapokhoz mindig vissza lehet nyúlni, az a sajátos stílus bizony ingoványos. Épp mint a Crowbar legtöbb dalának hangulata, ami pont olyan lassan húz be, mint a cuppogó és csendes louisianai mocsár. Azonban súlyától fogva, akárhogy süpped is, akármilyen sűrű is a banda zenéje, végleg elmerülni úgy tűnik mégsem fog. Inkább tizenegyedszer is kiüvölti az örök alámerülés lélektanát, ezen az új, Serpent Only Lies című lemezen megint.

A súly pedig, ha mondhatjuk azt, hogy kulcsszó ebben az egyedi hangzású doom cuccban, akkor az a Crowbar esetében már csak azért is hatványozottam érvényes, mert emlékszem mikor először láttam az All I Had című videóban őket nagyjából huszonhárom éve, abszolút egyértelműnek tűnt, hogy miért lett ez a banda végleges neve. Ugyanis oda majd tényleg komoly emelőerő kell - gondoltam - ahol egyszer leszakad alattuk egy színpad. Ami főleg Sexy - T bőgős bőséges belső teret behatároló kontúrjai miatt volt így. Aki aztán az ezredforduló környékén elhagyta a bandát, de most némi könnyebbséggel és egy kevésbé cinkes polgári névvel visszatért a bandába. Mely banda, azért elsősorban mégis Kirk Windstein hangjával, gitárjával és szívével együtt képez komoly tömeget. Kinek alakja inkább csak ennek hatására tűnt a videókban gigászinak. A koncerteken két szám között elsütött kommentárjai után, amiket tréfás rajzfilm hangon nyom, meg inkább csak egy jó haver, aki mindig ott van mikor néha beüt a szar. A dalai alapján pedig joggal tűnik úgy, hogy párszor nála is beütött. Csak aztán ő gitárt fogott és kicsit féktelenebbül kezdte el tolni, mint a szomorkás déli blues.

Így most az album első két tétele sem a csüggedten hömpölygőek közül való. Keserves középtempó a Fallig While Rising és a Plasmic and Pure című számokban. egyaránt. Előbbiben egy ötletes basszus témával színesítve a hamisítatlanul kegyetlen Crowbar riffet, míg utóbbiban a remekül kikevert dobhangzás mellett mégis szinte csörömpölő, nyers hangzású cineket, az öblösen döngölő alaptéma mögött elrejtve sumákban. Ami azonban a lomha folyóra utaló fenti bevezetőre csak igazán rácáfol és a Mississippi deltát elpusztító hurrikánnal nyíltan harmonizál, az az I Am the Storm. Ez a dal ugyanis a középtempóra csak visszavált a tombolásból. Miközben leginkább a zenekar első, Obedience Thru Suffering lemezére emlékeztet.

Aztán negyedikként végül megérkezik az első lassú dal Surviving the Abyss címmel. Ami nem lehet meglepetés azoknak, akik csekkolták már Kirk mester lábán a tetoválásokat, vagy követik, hogy nagyjából milyen textileket dobál magára a NOLA világának apóvá érett tanítómestere. Ugyanis ahogy a frontember favoritjai, úgy ez a szerzemény is a legmegindítóbb tradicionális doom útján járja dallamvilágában. Elégikus és balladai hangulatával. S bár Kirk hangja itt érezhetően a lehetőségeinek végét járja, mégis amellett, hogy nyers, annyira érzelem dús, hogy amikor hallgatod tudod, hogy ebbe - ahogy minden más dalába is - zsigerből tolja bele csontszívéből a puha,kenhető velőt. Ez pedig nagyon jól áll az öregnek, aki mint a történelem más nagy szakállú bölcsei, ontja magából kérges, de ugyanakkor nagyon személyes hangvételű megnyilatkozásait. Amikor a koncerteken a tekintete felvesz egy pontot és teljesen átszellemülten tolja valamelyik, a lelked kukoricaszemeit éppen lemorzsolgató nótáját, mindig azt szoktam gondolni, a réveteg szemek mögött egészen bizonyos, hogy ott pörög a saját film. Éppen ezért pedig sokkal jobban tetszik a lemez második fele, ahol az On Holy Ground és a Song of the Dunes nálam mindent visz. A hangulatgitárokkal, a sokkal tisztább és így még inkább érzékeny énekhanggal és azzal a lassú lüktetéssel, ami engem helyenként az egészen korai Pentagram anyagokra is emlékeztetett. Azon túl azonban, hogy engem főleg ezek kaptak el a címadó dal és a lemezt záró As I Heal szintén hibátlan szerzemények.

S bár Kirk egyszer azt mondta egy interjúban, hogy valójában azért komor a dalok hangulata, mert valahogy soha nem volt szerencséje a nőkkel, maga a zenekar - amiért egyébként a sokkal sikeresebb Down sorait is elhagyta - mégis szerencsés. Ugyanis megszólalásában annyira egyedi, hogy egy új lemez elkészítésénél, ha már csak önmagához hű marad, már mindent feltett, amit egy friss anyagra érdemes. Attól pedig, hogy Kirk évek óta az egykori műsorvezető, Vanessa Warwick kisasszonyra hajazó feleségével él és járják együtt a bandával a világot, úgy tűnik nem jelenti azt, hogy ne lenne továbbra is szüksége arra, hogy kirakja aminek már belül súlyától fogva hely nem maradt. Mi meg együtt cipeljük vele. Mert nem csak az van, hogy kell a csúnya déli döngölés. Hanem az is, hogy ja, tudjuk mi a dörgés.