Van az a furcsa szokásom, hogy külföldi utazások alkalmával igyekszem begyűjteni a helyi szaklapokat. Természetesen nem vagyok világpolgár, és nem vágom az összes Európában beszélt nyelvet, azonban a nemzetközi szakkifejezések, mint szamárvezetők nyomán így, ha csak felületesen is, de valamelyest sikerül beleásnom magam az adott nemzetek színtereinek aktualitásába. Az idei dél-európai kör során a spanyol, a francia és az olasz szaklapokra igyekeztem lecsapni. Na, de hogy jön ez az egész Steven Wilsonék visszatérő lemezéhez?!

A kezdő gondolathoz csak annyiban kapcsolódnak a brit proggerek, hogy a dél-európai magazinok nyári lapszámaikban megkülönböztetett figyelemmel foglalkoztak a Closure / Continuation koronggal, legyen szó akár bő lére eresztett interjúkról, akár kiemelt lemezajánlókról. Ehhez képest magyar földön szinte agyon lett hallgatva a lemez. Itthon alig esett szó a Porcupine Tree visszatéréséről, pedig az európai progresszív rockban idén aligha van nagyobb jelentőségű esemény annál, hogy ez a három csóka újra együtt muzsikál.

Az 1987-es alapítású brit csapat az Opethes kapcsolat révén az ezredforduló környékén tűnt fel a metal fejek nagy részének. A többséghez hasonlóan jómagam legalábbis a 2001-es Blackwater Park bookletjében olvastam először Steven Wilson nevét, aki a szóban forgó Opeth korongot producerként jegyezte. A mezítlábas zseni a fő zenekara mellett is ontotta magából a zenéket, elég csak megemlíteni a Blackfieldet, a No-Mant, vagy az épp az Opeth főnök Akerfeldttel közös Storm Corrosion nevét, netán a Steven Wilson szólólemezeket.

A nagy muzsikálás közepette a PT egyre inkább háttérbe szorult, a 2009-es The Incident után le is húzták a rolót. Az idei, a lényegi kérdést a címével (Befejezés / Folytatás) továbbra is megválaszolatlanul hagyó korong számomra 2022 egyik kellemes meglepetéseként futott be. A főnök mellé a basszer Colin Edwin kivételével felsorakozott két régi zenésztársa, Gavin Harrison dobos és Richard Barbieri billentyűs, a négyhúrost pedig Wilson - ki más? - akasztotta a nyakába.

A proggerek fő művének én mindig is a 2005-ös Deadwinget tartottam, így a feloszlás előtti utolsó két lemez már nem fektetett két vállra. Az idei koronghoz viszont a visszatérés örömében mindenféle elvárás nélkül közelítettem. A groove-os basszustémára építkező, torzított énekdallamokkal operáló Harridan egy vérbeli huszonegyedik századi progresszív rock tétel, amiben metalos riffek is akadnak. Nem egy szokványos nyitódal, de hát pont úgy szeretjük ezeket az angol úriembereket, ha meg tudják lepni az embert. A nyolc perces dal kb. negyed órának tűnik – és ez most távolról sem negatívum -, annyi minden történik benne. Az Of The New Day egy rövidebb szösszenet, akár a Lazarushoz is hasonlíthatnám, de nem olyan nyilvánvaló slágertéma, ráadásul a középrészben beindul a riffgyártás is. A Rats Return bevezetője meg határozottan progresszív metal, utána persze Wilsonék újfent egy érzelmi hullámvasútra ültetik a hallgatót. A légies Dignity-ből a Rush eleganciája köszön vissza, de akad benne korai folk rock, sőt lényegében bármi más, amit bele akarunk látni. És akkor még itt van előttünk a Herd Culling / Walk The Plank / Chimera’s Wreck daltrió is… Az előbbi dinamikája ámulatba ejtő, és az elektronikával is bátran szemezget. A középső Walk The Plank hangmintái a hetvenes évek közepének Pink Floydjára emlékeztetnek, persze mai csomagolásban, frissen, ropogósan. A végkifejlet, a filmzenés záró tétel pedig Wilson sokoldalúságának újabb bizonyítéka.

A sok Wilson-ozás közepette nehogy elfeledjem megemlíteni, hogy Harrison mekkorákat muzsikál a lemezen; önmagában a dobhangzása is egy külön bekezdést érdemelne, ahogy a veterán Barbieri is még mindig képes meglepő hangszíneket előcsalogatni a klaviatúrából. A hét dalos verzió egyébként csak az alapok alapja. A kiadó olyannyira beállt a rehabilitált zenekar mögé, hogy a friss albumot tizennyolc (!) különböző verzióban, azaz minden elképzelhető és elképzelhetetlen változatban piacra dobta. A skála kb. a kazettától a Blu-ray audio-ig terjed.

Az utóbbi évek önmagához képest kissé sablonos teljesítménye után Wilson alaposan megrázta magát, és ebben a kifejezetten erős idei mezőnyben egy olyan lemezt pakolt össze, amelyet nemcsak hallgatni kell, hanem beszélni is érdemes róla. Megfogadtam, hogy a szubjektivitást minél messzebbre száműzve nem lelkesedem túl a dolgot, de ha ez nem csillagos ötös, akkor nem tudom, 2022-ben mi más lehetne az! Bízom benne, hogy a lemez címének második fele lesz a megfejtés a Porcupine Tree számára, és nem jegelik egy újabb évtizedre a zenekart!