Nem, ez még nem az új nagylemez a svéd progresszív rockerektől, bár a héten végre az is be fog futni. Az Adam & Eve az északiak nyolcadik albuma volt. A jövőre harminc éves zenekar pedig - a nagy többséghez hasonlóan - a pályája első évtizedében élte a legtermékenyebb időszakát. Bár a maguk magnum opus-át számomra a soron következő Paradox Hotellel alkották meg, de az azt megelőző utolsó lépcsőfok a címben szereplő, jövőre szintén jubiláló 2004-es lemez volt.

Ezzel a megállapítással nyomban vitába is lehetne szállni, hiszen egy ilyen gazdag életművel rendelkező formáció esetében mindenki más és más lemezt jelölne meg, mint legjobban sikerült korongot. A Roine Stolt dalszerző vezette formáció az 1999-es Flower Power óta az Inside Out egyik házi zenekara. Épp olyan stabil pontot képeznek a kiadó portfóliójában, mint maguk a lemezeik a progresszív rock szcénában. Stolt pedig kb. egy az egyben maga a svéd progresszív rock.

Emberünk ugyan még 1973-ban kezdte a zenekarozást, a metalos körökben legismertebb formációja mégis a Transatlantic, ahol Mike Portnoy-jal, a Marillion-ös Pete Trewavas-szal és Neal Morse-zal muzsikál, egyebek mellett pedig megfordult a Kaipa és a The Tangent kötelékében is. A zenekart vezető Stolt egy sajátos figura. Hatásai nyilvánvalók, melyek természetesen brit földön keresendők. Pink Floyd, Genesis, illetve Yes. A fő dalszerzőt, mint vérbeli proggert, hidegen hagyják a hagyományos dalszerkezetek. Lemezenként egy-két húsz perces szerzeménybe is gond nélkül belemegy, ha épp ahhoz van kedve, de képes akár három percben is fogalmazni.

A 2004-es Adam & Eve az élő példa az előbbiekre. A Virág Királyok tagjai ebben az időszakban a főnökön túl a szintén zenekarokat halmozó Jonas Reingold, az alapembereknek tekinthető Hasse Fröberg és Tomas Bodin mellett egy metalos körökben is jól ismert figura, bizonyos Daniel Gildenlöw (gyk. Pain Of Salvation) voltak. A dobokért pedig a magyar származású Csörsz Zoltán felelt.

A közel nyolcvan perces opusz nyitó darabja egy majd húsz percnyire rúgó tétel, a Love Supreme. A zenekart nem ismerőknek épp ezzel javasolnám a kezdést, ugyanis ha cinikus akarnék lenni, akár azt is írhatnám, hogy ha ezen a szerzeményen elsőre végig tudod rágni magad, akkor a további egy óra már gyerekjáték lesz. Ez viszont sarkos lenne, mivel Stolt nem a hallgató idegeivel játszadozik, nem azok borzolása a cél, hanem utaztat, mereng, a rengeteg instrumentális rész révén játszik a hangokkal. Szóval a hosszán túl semmi egyéb olyan körülmény nem róható a nyitó darab terhére, ami öncélúságot eredményezhetne. És ez a későbbiekről is elmondható, különösen a lemez hátsó fertályán helyet kapott ikertestvérre, a Driver’s Seatre áll a fenti megállapítás, mely a nyitó dallal együtt a korong kvázi felét teszi ki. A másik részen pedig nyolc további szerzemény osztozik, Bodin egypercesétől (Days Gone By) a hét-nyolc perces kiseposzokig.

Roine Stolt és társai minden alkalommal egy utazásra invitálják a hallgatót; ha az Adam & Eve mind közül nem is a legnagyobb kalandjuk, egy magamfajta mezei zenehallgatónak így is egy emlékezetes darab marad. A jó progresszív rock szerintem soha sem lehet öncélú, sosem torkollhat érzelemmentes hangszeres bemutatóba. A svédek pedig mindig is osztották ezt a véleményemet, aki meg előre csomagolt muzsikát keres, nagyon rossz helyen tapogatózik. A borító ugyan nem a legjobban sikerült darab a terjedelmes diszkográfiában, de ez az egyetlen, amibe ha akarnék, bele tudnék kötni. De ez nem áll szándékomban, úgyhogy az idei újrakiadást bátran ajánlom a műfaj szerelmeseinek, a friss lemezig pedig már tényleg csak az utolsó centiket kell vágni.