Kezdem elhinni azt a több fórumon is hangoztatott kijelentést, hogy a Sony archívuma feneketlen, ha Jimi Hendrix felvételekről van szó. Nem tudom, hogy ki ül a megfelelő székben és az elmúlt közel hat évtized alatt az a bizonyos szék hányszor cserélt gazdát, de a katalógus kimeríthetetlen. Évente – akár többször is – érkeznek a hivatalossá tett bootlegek, újrakiadások, miegyebek, mi pedig egyik mellett sem mehetünk el. Én legalábbis nem tudok.
A kiadó illetékesei ráadásul most a fiók legmélyére nyúltak, és onnan egy korai anyagot vettek elő. 1967 nyaráról, vagy ahogy a booklet fogalmaz, a Summer of Love időszakáról van szó. Három hónappal járunk az Are You Experienced kiadása után és a brit turné eredményeként az ottani szakma a kifejezés szó szerinti értelmében a trió lábai előtt hever, legyen szó a Cream vagy a The Beatles tagjairól, mindenki a balkezes gitárgyújtogatóról beszél és Londonban a közönség soraiból nézi a trió előadását.
A Cream érdemeit nem elvitatva sokak szemében az originális power trió épp a Jimi Hendrix Experience ezen felállása volt, Mitch Mitchell dobossal és Noel Redding basszusgitárossal. Európa után pedig következhetett az Egyesült Államok. A Monterey-i fesztivál diadalmenete után a Monkees előzenekaraként útjára indított turné viszont nem volt szerencsés párosítás. A két előadónak ugyanis semmilyen téren sem volt köze egymáshoz, más műfaj, más külsőségek, ezekből eredően más célközönség. Jelen kiadvány címe – Hollywood Bowl, August 18. 1967 – térben és időben mindent elmond a hanganyagról. Az előzenekari státuszból adódóan pedig egy 43 perc körüli felvételről van szó.
A trió mindössze négy saját szerzeményt, és bátran kijelenthetem, hogy négy halhatatlan darabot sorakoztatott fel. A The Wind Cries Mary, a Fire, a Foxey Lady és a Purple Haze című Hendrix dalokat mindenki ismeri. Nyitó darabként pedig műsorra került a nagy rajongó és támogató, Paul McCartney ugyanabban az évben publikált, John Lennonnal közösen jegyzett „Bors őrmester”-e, Bob Dylan Like A Rolling Stone-ja, a boldog-boldogtalan által átdolgozott Wild Thing és két, a mai zenehallgatók előtt talán kevésbé ismert ősi blues nóta. A felvételről egyetlen dolgot hiányolok, ez pedig a közönség, de minden bizonnyal megvolt az oka a közönségzaj mellőzésének.
A veterán Eddie Kramer hangmérnökként maga is ’60-as évek rockzenéjének formálója volt, ő vette kezelésbe a felvételt. Az ének ugyan néhol csúszkál, de a hangszeres szekció megszólalásába képtelenség belekötni. Előzenekari státuszról lévén szó, végtelen jammelésekre ne is számítsunk. Öt és fél évtized távlatából nem látom értelmét annak, hogy elkezdjem dicsérni a trió játékát, és tételesen belemenjek abba, hogy miket zenéltek össze. Ha bármelyikük is élne, bizonyára maguk is annyit mondanának, hogy szó sem volt semmilyen megfejtésről, csak felmentek a színpadra és elkezdtek muzsikálni.
Amellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy Mitch Mitchell micsoda dobszólót produkál a nyolc percesre hizlalt Catfish Bluesban. Azon a nyáron Ginger Baker mellett ő volt a legnagyobb, ha rock dobolásról volt szó. A főszereplő pedig – hogy még véletlenül se a gitárjátékát és a vokálokat dicsérgessem – mindvégig a tőle megszokott hanyag stílusban, érzelemmentesen konferál. Nem mondom, hogy a Hollywood Bowl, August 18. 1967 maga a rocktörténet, hiszen a felvétel minden bizonnyal csak saját részre készült, szó sem volt a publikálásáról.
Ha minden posztumusz kiadványt begyűjtesz az Experience triótól, a november közepén megjelent lemez pár hete már úgyis a polcodon van, ha viszont mezei rajongóként csak a legfontosabb bootlegekre akarsz koncentrálni, a Hollywood Bowl-beli előadás lenyomata is azok közé tartozik.
