…kis helyen is elfér, hát még ha gonoszak. Mondjuk talán jobb lett volna, ha ezt a nézőseregre igaz, de sajnos aznap este nem ez volt a jellemző. Viszont a színpadra annál is inkább. A DK kis termének a még kisebb színpadán a zenészek néha egymás hátát vakarták a gitárokkal, annyira nem volt semmi hely, de rajtuk tényleg igazán nem múlt semmi. A Fradi meccs okozta dugóba sikerült belefutni, de így utólag hál’ istennek, mert akkor talán még lehangolóbb lett volna a látvány, ami akkor fogadott, amikor a Stealing Axion kezdett játszani. Komolyan azon gondolkodtam, hogy alapítok egy közösséget az ott lévőkkel úgy, hogy az lesz a jelszó, mindenki nevét be kell mondani. Hidd el nem kellett volna zseninek lenni, hogy bejuss. Viszont bazi nagy pirospont, hogy ennek ellenére olyan szintű (bár rövid) műsort nyomott le a négy nem igazán popsztár alkatú csávó, hogy egyrészt kezdtek beszállingózni az emberek, másrészt nekem például igazán meghozták a kedvemet az új albumukhoz. Tényleg le a kalappal. Dallamos és technikás modern metált hoztak bemelegítésképpen.

A bevezetőben írt színpadi tumultus a Vildhjarta etapja alatt volt a legdurvább. Ők ugyanis – hogy úgy szólaljon meg minden nóta, ahogy kell – három gitárossal és két énekessel érkeztek. Tényleg ott nyomorogtak, de ez egy kicsit sem zavarta őket, ők valószínűleg láttak már ennél kisebb helyet is. Ez a hat vad svéd fiatalember zavart zenéje akkora hangrobbanással érkezett, hogy arra azért már mindenki (aki ott volt) kíváncsi volt. A terem ekkor kezdett szépen megtelni. A koncert gerincét természetesen a tavaly megjelent Måsstaden alkotta és élőben még gonoszabbul szólalt meg talán, mint a lemezről. Egészen brutálisan hangzott a Shadow, a Dagger vagy az Eternal Golden Monk. Szép ütemes edzés kezdődött nyaktájékra, ment a bólogatás rendesen. A most készülő EP-jükről is játszottak egy számot (a címére nem emlékszem), majd az All These Feelings-zel zárták a műsorukat. Őrült hangosak voltak és nagyon jó bulit csináltak.

Kis átszerelés után érkezett a színpadra az angol Monuments. Az idei nem gyenge Gnosis albumról szól a dalok többsége. Az Admit Defeat, Degenerate, Doxa, 97% ,Static, Empty Vessels Make the Most Noise daloknak köszönetően  végre megtelt a hely és elkezdett mozogni, és táncolni a tömeg. Még egy kis pogó is kialakult középen, kicsit nem hittem el. A Memoirs nótát – nagyon szimpatikusan – Mitch Luckernek (Suicide Silence nemrégiben elhunyt énekese) ajánlották. Egyrészt a Monuments az este legjobb pillanatait hozta el hozzánk, ehhez végre partner volt a közönség is. Másik oldala az éremnek pedig az, hogy egészen pontosan és tisztán szólaltak meg, minden szóló, riff és énekfutam érthető volt. Nagyon profin nyomták. Egyértelműen az est főattrakciója a Monuments lett.  

Az este utolsó vendégeként érkezett a Jeff Loomis, a zseni. Kicsit talán szkeptikusan álltam, hogy „csak” instrumentális szettel fellépni, hogy fog ez menni, de én lepődtem meg jobban. Az az igazság, hogy először nem fértem közelbe, csak hallgattam, hogy szorítja ki az újabb és újabb emberfeletti futamokat abból a gitárból Loomis, de ezt látnom is kellett. Addig helyezkedtem, míg végre jól szemügyre tudtam venni és így még nagyobb riszpekt. Végtelenül bonyolult, viszont öncélú gitárorgia folyt a színpadon. Azt nem teljesen értettem, hogy a djent vonulatba hogyan illeszkedett volna Jeff műsora, mert a stílushoz sajnos nem sok köze volt.  A vendégzenészek remekül dolgoztak a mester keze alá, plusz a vokálos dalokat (nem volt sok belőlük, ha jól emlékszem három) is szépen megoldották, de kivétel nélkül Loomis következő gitárszólóját készítették elő, ami kissé sablonossá tette a koncertet. A koncert felénél vettem észre a tömegben Vörös Attilát (Leander Rising) és vártam, hogy szolgálatba helyezi magát, és egy nóta erejéig gitárt ragad, de nem történt meg. Pedig Loomis új lemezének egyik dalában ő is közreműködött és mégiscsak itthon vagyunk, de nem.

Sajnos nagyon kevesen voltunk, sokkal nagyobb teret érdemelt és bírt volna el ez a négy banda. Nem tudom, hogy milyen bolygóegyüttállás miatt sikerült ennyi metálrajongónak másfelé kujtorogni, de hibáztak, ez meggyőződésem. Talán legközelebb,  ha erre járnak… Mindenesetre a Phoenix Music Hungary-nek és DK-nek ismét nagyon köszönjük az élményt.

A Jeff Loomis-ról készül fotókat köszönjük Valentin Szilviának, a többi pedig a Flickr-ről származik.