A 2012 óta létező budapesti Alone In The Moonnak már a két évvel ezelőtti bemutatkozó albuma, a Collection of Great Generational Anthems is sokat ígért. Több mint figyelemre méltó, hogy mai, harminc év körüli magyar srácok nemcsak ennyire magukénak érzik a 90-es évek meghatározó rockzenei áramlatát (az Alice In Chainstől a Kyusson át a Toolig), de ennyire jó érzékkel, másolásmentesen is nyúlnak a nagy példaképek munkásságához s mindehhez érett gondolkodásra valló, a teljes szellemi és erkölcsi csőd szélén táncoló modern társadalom elé görbe tükröt tartó szövegeket társítanak. A lemezt ugyan túlságosan hosszúnak tartottam egyvégtében, ám az értékei azóta is elvitathatatlanok.
Most megérkezett a folytatás a Glamour Grunge formájában. Igaz ugyan, hogy „mindössze” egy EP-ről van szó, viszont ezúttal sikerült jó érzékkel belőni az arányokat, már ami az anyag terjedelmét illeti. Ekkora zenei adag senkinek sem fogja megfeküdni a gyomrát, sőt a kellemes jóllakottság érzetével tölti el a hallgatót – feltéve, ha vonzódik a fiúk által favorizált irányvonalhoz.
Már az előkészületi szakaszban – vagyis a borító, a dalszövegek és a háttér-információ tanulmányozása közben – örömmel nyugtáztam, hogy a trió fanyar humorral teli világlátása itt is tündököl. A csapat által bedobott „office rockstar” fogalommal, illetve az eddig ismert ennek megfelelő rokon értelmű kifejezésekkel mindenki szembesülhetett már, a jelenség ennyire lényegbevágó szemléltetése azonban egyértelműen az Alone In The Moon érdeme. A legalábbis mifelénk jellegzetesnek nevezhető figurát annak minden tragikomikus vonásával, sőt sanyarú sorsával együtt ábrázolják Adriánék, hiszen irodistánk zenészként beváltatlan ígéret marad, cserébe elhízik és megöregszik, azaz semmire nem viszi az életben.
Az EP-t a lassan döngető 27 nyitja és bár nyilván akad, aki a hasonló indítás hallatán arcra borul, a dal elég karakteres ahhoz, hogy mindjárt az elején megfogja az embert. Súlyos és fogós riffek, hatásosan felépített énektémák, ötletes dobjáték – mi kell még? A groove-os The Jury és a sokatmondó címet viselő #MyLifeIsBetterThanYours felélénkíti a tempókat. A kettő bármelyikében ott rejlik a közeljövő közönség-kedvencévé válásának lehetősége, utóbbi szövegtémája ráadásul átfogóbb: korunknak azt az agybaját elemezgeti, hogy ha nem örökíted meg a világ számára akár életed legbensőségesebb pillanatait, akkor azok mintha meg sem történtek volna, és hogy mennyien próbálják ily módon mutatni kifelé, illetve magukkal is elhitetni, milyen csodálatos életük van…
A banda punk rock hatásait felvillantó Be A Woman!-t kevésbé érzem markánsnak, noha pont egy hasonlóan lendületes nótára van szükség, mire idáig jutunk az anyag hallgatásában. A Body Police, ha lehet ilyet mondani, tipikus AITM darab, ellenben a záró Recluse a maga nyolc és fél percével a Glamour Grunge egyik hatalmas erőssége. Szövegében a társadalomból véglegesen kiábrándult, abból kiszakadni vágyó ember gondolatai elevenednek meg, maga a nóta pedig ennek megfelelően vontatottan lassú és bár se nem sludge / doom, se nem stoner / southern rock, riffjei és hangulata miatt akár egy Apey And The Pea (hogy a hazai színtéren maradjunk) rajongónak is a kedvére való lehet. Énekesként Adrián itt hozza ki magából a legtöbbet szerintem.
A legtöbb dalt külön címekkel ellátott, pár másodperces hangjátékok kötik össze, a mondanivalót még erősebben kihangsúlyozandó. Külön kiemelném ezek közül a Daily Private Minutes elnevezésűt, amelyben nem mást hallunk, mint egy WC lehúzását…
Egy érettebb zenekart mutat az EP, dalközpontúbb megközelítéssel, alaposan átgondolt koncepcióval. Mindez együtt roppant kedvező összhatást eredményez, s emiatt a stílus kedvelői rettentő sokat vesztenek, ha kihagyják.
Különösen ajánlott továbbá a mai, úgynevezett Y generáció figyelmébe! Némi angol nyelvtudásnál és némi gondolkodásra való hajlandóságnál többet nemigen igényel a dolog, hogy magabiztosan rá lehessen közelíteni. Ha ebből nem okultok, gyerekek, akkor már semmiből sem fogtok!..
4/5
https://aloneinthemoon.bandcamp.com
https://www.facebook.com/aitmband
