Sajnálatos, de elkerülhetetlen, hogy a minden képzeletet felülmúló jelenlegi koncertáradatban egy-egy buli, adott esetben nemzetközi esemény, némileg elvész. Pontosan ez történt a csepeli helyszín kisebbik termében tartott csajos estével. Odaát a nu metal nosztalgiajárat zakatolt, és egyeseknél talán a hónap végére már apadó házi büdzsé is az itt tárgyalt esemény ellen szólt. Mindenesetre jóval kevesebben gyűltünk egybe, mint amire a csomag alapján számítani lehetett. Ezzel azonban véget is vetnék a lamentálásnak, mert aki eljött, annak frenetikus élményben lehetett része, és láthatóan maguk a fellépők is jól érezték magukat. Márpedig ez a legfontosabb.
Az osztrák Vulvarine műsora alatt még azzal próbáltam palástolni a szerény nézettség miatti aggályaimat, hogy ők idehaza egyelőre ismeretlennek számítanak. Színre lépésükkor a dobos Bea Heartbeatről először azt hittem, Máté Évit látom, amint a szerkó mögé ül (a hajberendezés és a megjelenés is stimmelt, egyedül a hangszer nem). A lényeg viszont, hogy a The Runaways vagy a Girlschool kicsit kifinomultabb mai változataként leírható, kellemes, de mérsékelten izgalmas és eleinte elég erőtlenül megszólaló dalfüzért toltak a sógornők, zömmel a friss Fast Lane albumról.
A showt elsősorban a koponyás mikrofonállvánnyal érkező, látványos nyaktetkóval büszkélkedő Suzy Q énekesnő vitte a hátán. Nincs igazán markáns hangja, előadóként viszont megállja a helyét. A “Szia! We are Vulvarine and we are from Bécs!” bemondása mindjárt az elején rokonszenvessé tette őt, később pedig az első magyarországi fellépést ünnepelte “az élet habos oldalával”. Végeredményben nem volt gázos az egész, csak meglehetősen gyorséttermi hatású. Ha úgy tetszik, osztrákosan / germánosan kimért és halvérű. A dalok közül egyedül a Fool akadt be nálam, a közvetlenül utána elővezetett Cheri Cheri Lady feldolgozást – a lemezre vett verzióban Filippa Nässil gitározik – ellenben nem sikerült a csapat hangzásvilágába belepasszírozni, és különösebben poénosnak sem találtam.
A holland származású, de Barcelonában élő Sonia Anubis gitáros (ex-Burning Witches, ex-Crypta) által alapított Cobra Spell a klasszikus heavy metal új generációját képviseli. A műfajt nem reformálja meg, de karakteres, ügyesen megírt nótáik vannak. A 2023-as 666 korongra kiélezett programjukból ítélve mindenképpen. Ehhez vegyük hozzá a közmondásos latinos temperamentumot és a kihívó, de azért nem ízlésficamos image-et, s máris kész a sikert ígérő formula.
Valóban maximálisan szórakoztató, és zeneileg is tartalmas előadást kaptunk tőlük. Ezek a csajok, na meg Sonia másodgitárosként vitézkedő férje, zsigerileg érzik a rock n’rollt, ráadásul a maguk posztján is derekasan teljesítenek. A főnöknő OnlyFans-modellkedése külön kérdés, nem is volna szabad elvonnia a figyelmet zenészi és dalszerzői kvalitásairól. Kris Vega énekesnő mellett voltaképp második frontasszonyként ténykedik, de a többiek színpadi akciója éppúgy elismerésre méltó. További érdekesség velük kapcsolatban, hogy a szettből az eredetileg a három évvel ezelőtti Anthems of the Night EP-n megjelent Accelerate és Addicted to the Night felkerült az idei Anthems of the Venomous Heartsra is.
És most essék szó arról a tényezőről, amely a minőségi muzsika mellett annyira nagyszerűvé tette a partit. Az egy dolog, hogy konferáláskor mindhárom formáció kedveskedett a többinek, de az osztrák és holland-katalán kontingensnek legalábbis egy része megnézte egymás fellépését, sőt akadt közülük, aki a főbandára is előrejött. (Soniának még arra is maradt energiája, hogy egy nem éppen visszafogott rajongó nyomulását kezelje.) Vagyis nem csupán hangoztatták, de ki is mutatták a barátságot és testvériséget. Függetlenül attól, hogy a Vulvarine, mint kifejtettem, nem tett rám mély benyomást, ez a hozzáállás emberi oldalról igenis növelte a szimpátiámat irántuk. Mi több, amikor Linnéa Vikström a közönség soraiba lesétálva énekelte a Thin Lizzy-féle Dont’t Believe a Wordöt, közben együtt mókázott a kolleginákkal.
Ámde ne szaladjunk túlságosan előre a Thundermothert illetően, mert az első másodperctől sugárzott belőlük az önbizalom és a felszabadultság. Nem az első koncertje volt ez az új felállásnak, szépen összerázódtak már, viszik tovább a megszokott “négy hétköznapi lány nyomja a RN’R-t” stílust, és láthatóan roppant módon élvezték a közös zenélést. Bízom benne, hogy ez a kvartett sokáig együtt marad. Persze ez Filippán is múlik, aki a számos eddigi tagcseréből ítélve nem lehet egy könnyű eset, de hát ki tudja, idővel ő is változhatott, és nyilván a gyermek születése szintén hozott nála egyfajta fordulópontot. Pippit, a babát egyébként láthattuk néha a színpad mellett, sőt néhány pillanatra fel is hozták.
Míg a Cobra Spellnél két kiemelt show-referensről beszéltem, itt egyértelműen az alkalmanként gitárt is ragadó Linnéa irányít. Ha ő meg akarja énekeltetni a nagyérdeműt, akkor nem kér, hanem parancsol. Ez egy az egyben így hangzott el a pódiumon, és cseppet sem tűnt túlzásnak. Filippa alapvetően megelégedett azzal, hogy a húrnyűvés mellett bemutat némi rocksztáros pózt és arcmimikát, ám őt is élmény volt folyamatosan figyelni. Majsan Lindberg bőgős viszont hatalmasat fejlődött az élő teljesítményt tekintve. Amikor legutóbb, 2019-ben láttam a Thundermothert, még épphogy megmelegedett a csapatban, és mi tagadás, kereste a helyét a deszkákon. Most meg igazi energiabombaként tolta végig a műsort: bemutatott egy kis Angus Youngos mozgáskultúrát, békaugrást, miegyebet, miközben a vokálmunkából is kivette a részét, és a Whateverben neki is jutott pár sor. Az áttetsző cájgot csépelő Joan Massing pedig vitán felül az eddigi legjobb TM dobos. Pokoli erőteljesen és húzósan ütött; mondhatni, kijárt neki a szóló, és szerencsére nem is nyújtotta túl.
A “lemezbemutató turné / koncert” kifejezést Villámanyuéknál szó szerint kell érteni, mert a pazar idei albumról nyolc (!) nóta ment le az amúgy sem szűkre szabott játékidőben. A leplezetlenül AC/DC beütésű Can You Feel It indította a bulit, majd kisvártatva jött egy négyszámos Dirty & Divine blokk is, benne a zseniális I Left My Licence in the Future-rel. Itt a nyúlfarknyi prózára maga Dregen (igen, a Backyard Babiesből), Majsan élete párja is beszállt. A Bright Eyesért jómagam kevésbé lelkedesem, de ennek a helyét is okosan megtalálták, úgyhogy működött. Az akusztikusan megszólaltatott Sleep nemkülönben.
Így lett hát március 26-a nemzetközi rock n’roll nőnap – legalábbis Budapesten 2025-ben. Száz főnél a Thundermotherre se verődhettünk össze sokkal többen, viszont a fergeteges hangulat feledtette ezt.
