Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Budapesten indította legújabb lemezének turnéját a Harakiri for the Sky, akik ugyan gyakori vendégek nálunk, de nekem belőlük korábban csak egy rövid előzenekari szett jutott. Így nagy várakozással indultam el a Barba Negra felé, hogy az osztrákok a lehető legjobb értelemben lehozzanak az életről melankolikus post-blackjükkel.
A nyitóbanda egy svájci trió volt, az E-L-R, akik kétségkívül csodálatosan megtervezett színpadképpel érkeztek. A fényeket szinte kizárólag pár izzó biztosította, két oldalt pedig egy-egy kör alakú állványról lógtak a tavasz színeiben pompázó művirágok. A képeken látszik, hogy milyen impozáns volt a látvány, ez pedig egy bizonyíték arra, hogy okosan olcsón is meg lehet oldani, nincs szükség plafonig érő lángcsóvákra.
Persze nem is illett volna az E-L-R zenéjéhez, ami egy ritualisztikus hangulatú, lassan építkező doom/post-metal egyveleg, egy csipetnyi black metallal. Mindez párosítva a két szőke énekesnő lágy, éteri hangjával nekem többször is a Midsommar című film pogány szeánszait juttatták eszembe. Szerencsére a színpadon a brutalitás a filmmel ellentétben kimerült pár jól időzített gyorsabb kitörésben, amik a hosszú építkezés gyümölcseként kifejezetten hatásosak voltak. Erősen meg is dörrent a cucc, az ének végig halkabb volt a kelleténél, de ez igazából a koncepció része lehet, lemezen is belesimul a hangszerek közé. Néhány hörgős részlet is volt, de ez backing trackről ment. A basszusgitár végig kiemelt szerepet kapott, ami számomra mindig üde színfolt, nem is szolgai követésről volt szó. A legjobban az tetszett, hogy mennyire súlyos, de mégis lélegző-lüktető zenét játszottak, egyszerre nyomtak agyon és hagytak levegőhöz jutni. Ahogy egy jó post-metal koncerten szokás, a közönséghez ők sem szóltak egy szót sem, de nem is illett volna a zenéjük által keltett hangulatba. A nagy tapsból ítélve a magyar blackereket meggyőzte az E-L-R, remélem hamarosan lesz még hozzájuk szerencsénk.
Másodikként következett a svéd Dödsrit, akik nem is olyan rég lettek bejelentve előzenekarként, de abban a pillanatban tudtam, hogy nálam ők fogják vinni az estét. Rengeteg cikkben leírtam már, hogy nekem milyen fülorgazmust okoznak az ikergitáros dallamok, a Dödsrit pedig kétségkívül ennek a királya. Mindezt úgy ötvözik a legfagyosabb kvlt black témákkal, és még néha crust punk riffekkel is, hogy lehetetlen ezt a bandát nem imádni.
Három gitárossal álltak ki, és itt most tényleg volt értelme. A dallamos részeket szépen, testvériesen elosztogatták egymás közt, míg egyikük mindig adta alá a ritmust. Ketten közülük mikrofont is ragadtak, bár markáns különbség nincs Georgios és Christoffer hangja közt, előbbi egy árnyalatnyival öblösebb, míg a másik a punkos, hisztérikusabb vonalat képviseli. A lényeg úgyis a riffeken volt, abból pedig volt egy hegyomlásnyi. 7-10 perces tételek, folyamatos Iron Maident idéző ikergitár, néhány elszállósabb pillanattal. Nem volt giccses vagy műanyag, az alapok a skandináv black metalra épültek, ez a kettő így összegyúrva pedig gyilkos kombó.
Ők sem beszéltek sokat, a színpadi mozgásuk is kimerült a kötelezőben, de egy másodpercnyi szünetet sem hagytak nekünk, annyi lélekbemarkoló témát halmoztak fel ebben a szűk 50 percben. Borzasztó gyorsan el is repült. Pörgött is a koncertjük után a merch rendesen (szerintem még jobban is mint a Harakirié), egy pólót nekem is muszáj volt vennem. Örülök, hogy ott lehettem a Dödsrit első magyar fellépésén. Ha tippelnem kellene, hamar szintet fognak lépni népszerűségben ezek után.
Nem is volt könnyű helyzetben utánuk a Harakiri for the Sky, de ahogy elkezdődött, tudtam hogy nem lesz itt baj. A zenekar szinte egyből a mélybe rántott, az ilyen melankolikus zenéknél pedig ettől jobb bók nem is szükséges. Náluk négy HFTS logós világító oszlop adta a látványt, kevesebb fénynél mutatós volt ez is. Volt még pár Harakiris szőnyeg is lerakva a zenészek számára, de ezzel inkább csak szívtak, az énekes, J.J., például többször is majdnem megbotlott benne. A kedvencem az volt, amikor a lábával megigazította, majd két másodperccel később a mikrofonja kábelével újra felgöngyölítette. Valódi esés szerencsére azért nem következett be.
A két legaktívabb tag egyértelműen a két szélen álló turnézenész, Marrok és Radek voltak, ők hergelték is rendesen is a közönséget. A dobost egyből felismertem markáns stílusáról, pár hónapja az Ellende alatt már bizonyított. M.S., a fődalszerző, egyben a banda szíve-lelke, szinte megállás nélkül headbangelt, miközben gitárjából öntötte ránk a post-rockosan lebegő, már-már táncolós témákat, amolyan Lifelover/Psychonaut 4 módra, de a Harakiri tagjai ettől visszafogottabbak voltak. A legmegosztóbb karakter egyértelműen J.J., az énekes. Sok kritika érte már, a trve blacker arcok szerint tiszta "metalcore", mások inkább a monoton, egyhangon való üvöltésébe szoktak belekötni. Engem lemezen nem szokott zavarni, most élőben viszont érezhető volt, hogy nincsenek még teljesen bemelegedve a hangszálai, főleg a koncert elején elég erőtlen volt néha a hangja. Ezzel együtt is, némi dinamika és változatosság tényleg jót tenne az éneknek.
Ezt valószínűleg ők is érzik, sokszor kollaborálnak más énekesekkel, pl. Neige (Alcest), Serena Cherry (Svalbard), Tim Yatras (Austere), de a legkiválóbban P.G. (Groza) vendégszereplése sikerült a Street Spirit (Fade Out) Radiohead-feldolgozásban. A tiszta ének miatt egészen más dimenziót kap ez a dal, elképesztően csodálatos, és tökéletesen illeszkedik a Harakiri repertoárjába. Ezen a turnén nem P.G. volt a basszeros, így sajnos ezt nem tudták játszani, volt helyette viszont a Scorched Earth színe-java 4 tételben. Azon kívül mindegyik albumot csak 1 dal erejéig tudták megidézni (az Aokigahara ki is maradt a szórásból), számomra pedig a személyes kedvenc Fire, Walk With Me tudott a legnagyobbat ütni. Nem véletlen váltak a post-black vezető csapatává, ha kicsit is vevő vagy a stílusra, kizárt, hogy ne érintene meg.
Ez a koncert ismét ékes bizonyítéka annak, miért érdemes korán érkezni, és megnézni minden fellépőt. A Dödsrit abszolút letaglózó volt az agresszív, de egyben ultradallamos zenei világával, az E-L-R és a Harakiri for the Sky pedig elrepítettek egy másik világba, ahonnan ha tehetném, fel sem ébrednék egy jó ideig. Egy újabb emlékezetes este!
Fotók: Varga László. További képek: Harakiri for the Sky, Dödsrit, E-L-R.
