Találkozásom a SeeYouSpaceCowboy zenéjével, nagyjából ugyanazt az érzést váltotta ki bennem, mint amikor életemben először felcsendült a kazettás magnóból a Primus vagy a NoMeansNo. Felszaladt a szemöldököm, hogy ez meg mi volt? Aztán lepörgettem újra és újra, mert volt benne valami megmagyarázhatatlan, egyszerre idegesítő és lenyűgöző. A bizarr, kaotikus és néhol diszharmónikus gitártémák közé beszúrt breakdownok mellett pimasz ének szaggatja szét a hangfalat. A San Diego-i banda első nagylemeze 2019-ben jelent meg The Correlation Between Entrance And Exit Wounds címen. Az igazi áttörést mégis talán a tekervényes, kissé befelé fordult The Romance Of Affliction hozta meg számukra, 2021-ben.

A kanadai hard rock csapat ismét visszatért, kis híján az eredeti felállásban. De ami még fontosabb, hogy van egy csokorra való új daluk is, nem is rosszak! 

A progresszív metalra, mint színtérre sosem tekintettem Ausztrália kapcsán – ez a kijelentés egyébként részemről az ausztrálok viszonylatában az összes további fémzenei irányzatra nézve is áll. Ehhez képest a kontinensről – gyors fejszámolás után – legalább féltucatnyi olyan zenekart tudnék említeni, mely a nemzetközi mezőnyben többé-kevésbé ezen a nyomvonalon mozog, mégsem egymás másolatai, sőt nem is egy tőről fakadnak – Vanishing Point, Eyefear, Karnivool, Voyager, Ne Obliviscaris, Vipassi, Alchemist. Akad itt AOR-os, alternatív beütésű, szanaszét technikázott, popos, instrumentális, poweres és ki tudja, még milyen fajtájú-formájú progresszív alakulat. Számomra most ehhez a sorhoz csatlakozott a Brisbane-i Caligula’s Horse is.

A fiatal svéd hard rock csapat március közepén adta ki a harmadik nagylemezét. A 11 friss dalt rejtő The Jungle Revolution egyértelmű előrelépés a két évvel ezelőtti elődjéhez képest.

A trap műfaját nem értem pedig abszolút kaleidoszkóp-szerű ízléssel bírok, amibe belefér a rocktól kezdve, a hip-hopon át az elektronikus zenéig kb. minden, viszont a kattogásra rápofázó rapperekkel nem sikerült eddig barátságot kötni. Ez valószínűleg a jövőben sem fog radikálisan változni, azonban az idén 70(!) éves Kim Gordonnak köszönhetően eztán némiképp talán megengedőbb leszek.

A 2010-es évek elején szökkent szárba, majd néhány éven belül külön, de mégis nevesítetlen alirányzattá vált a heavy metal azon oldalhajtása, melynek képviselői tudatosan csinálnak magukból viccet, poént vagy egyenesen giccset. Az irányzat képviselőit és a tekintélyes számú rajongótábort nem áll szándékomban azzal sértegetni, hogy példákként konkrét neveket emlegessek. A többség bizonyára akár anélkül is tud említeni néhány maszkos, kardozós-kalapácsos, szuperhősös csapatot, hogy bármelyik formáció ténykedését figyelemmel kísérné.

Régi berögződés, egyúttal bármikor puffogtatható közhely a harmadik nagylemez jelentősége, kvázi vízválasztó jellege. A világ peremén című friss CD kapcsán pedig a két év múlva már az alapítása harmincadik évfordulóját ünneplő Dying Wish esetében is felhívható ez a bizonyos harmadik albumos dolog.

A Sum 41 harminc év zenélés után döntött úgy, hogy lerakja a hangszert és feloszlatja saját magát. Nagyban zajlik a búcsúturné, miközben a zenekar kihozza az utolsó Heaven :x: Hell névre keresztelt dupla albumát. Remek lezárása lesz-e a zenekar karrierjének vagy hatalmas pofára esés? A kérdés jogos, de vajon merre fog billenni a mérleg nyelve?

Talán túlzás nélkül mondható, hogy a While She Sleeps mára a brit metalcore színtér egyik megkerülhetetlen húzónevévé vált. A március 29-én megjelenő hatodik, Self Hell címet viselő, igencsak kísérletező stúdióalbumával hangzásbeli szintet lép a zenekar. Azt már megszokhattuk tőlük, hogy szívesen nyitnak más stílusok, legfőképpen az elektronikus effektek beépítése felé, ami azért már a 2021-es Sleep Society és azt megelőző So What albumokon szolidan tetten érhető volt. Az új lemezzel viszont minden eddiginél különlegesebb, sokszínűbb anyagot pattintott össze a sheffieldi ötös fogat.

Sokan és sokszor leírták már, hogy az egyes alirányzatok közül a thrash a leginkább behatárolt, megújulásra, változásra képtelen leágazás. A megállapítással magam is egyetértek, legyen szó a retro jegyében felvarrós farmermellényt öltő huszon-harmincéves korosztály képviselőiről, az esetenként évtizedes szüneteket követően visszatérő veterán alakulatokról, akár pedig azon kevesekről, akik dekádok óta töretlen lelkesedéssel riffelnek.

Állítólag mikor Phil Anselmo 96-ban túllőtte magát épp Iron Monkey szólt, ami elborultabb metálos körökben akár jó ajánlólevél is lehet, azonban a többség azért mégis inkább önmagáért kedveli a bandát. Hét év elteltével már a kanyarban az új lemez, aminek nem csak Fülöp örülhet, de a sallangmentes sludge metal hívei is pattinthatnak egy ünnepi sört.

A Firewind egykor zeneiskolás projektként indult, most pedig már a tizedik nagylemezükről számolhatunk be. A dallamos power metalban utazó görög-német alakulat pozitív meglepetést okozott.

Jövőre már a Darkest Hour is harminc éves lesz. Azért ez szép kor egy zenekar életében, bárhogyan is nézzük. Ráadásul a zenekar jelenlegi felállása már több, mint tíz éve változatlan, ami meg arra utal, hogy a tagok megtalálták az egyensúlyt. És akkor milyen is lehet egy új album, amire hét évet vártunk? Érdekes! Itt van a Perpetual Terminal.

A Mötley Crüe eredeti gitárosa szólóban, sztárvendégekkel, nyugdíjból visszatért producer-legendával. Sokan jó ideje vártuk már a The Other Side of Mars megjelenését, végül a három kedvcsináló kislemez után február végén a teljes album is megjelent.

Engem viszonylag későn tudott megnyerni magának az Amaranthe. Már a 2013-as The Nexus is nagy port kavart anno a médiában, akkoriban mindenki találkozott legalább a nevükkel. A recept egyedi volt (akkoriban legalábbis), engem azonban mégsem tudott meggyőzni a túlságosan popba hajló dalaival. Nem is foglalkoztam a csapattal sokáig, majd a covid közepén megjelent Manifest lemezük valahogy megtörte a jeget. Nem változtak sokat, én viszont annál inkább, nyitottabb lett az ízlésem és azt vettem észre, hogy állandóan az Archangel és a Fearless megy a fejemben. Azóta szépen bepótoltam a diszkográfiát és a The Catalyst volt az első albumuk, amit már vártam.

Imádok új zenéket felfedezni, így külön örülök, amikor a kiadók küldik a friss zenekarok lemezeit. A Sharptone Records is így tett, aki az új üdvöskéjét mutatja be most nekünk. Itt van a Profiler bemutatkozó lemeze, A Digital Nowhere címmel.

Fiatal zenekar Svédországból, akik - sajnos vagy szerencsére - jó párat elfelejtettek lapozni a naptárban. A Smoking Snakes a glam-sleaze műfaj mellett tette le a voksát, Danger Zone című bemutatkozó albumuk erősen ajánlott a műfaj követőinek.

A “chisel” jelenthet vésőt, feszítővasat, de lopást, csalást, átbaszást is. Egy ilyen névvel talán nem túl meglepő, hogy a londoni The Chisel punkban utazik, közelebbről a hőbörgős oi!-ban erősek, híven az olyan ősökhöz, mint az Cockney Rejects, a Cock Sparrer vagy az Angelic Upstarts.

Ma is fegyverténynek számít, sőt talán még inkább az, mint korábban bármikor, ha egy rockzenekar bemutatkozó lemeze egy multinál jelenik meg. A NewDad ebben a cipőben jár. A 2018-ban az Írország nyugati részén fekvő Galway-ban középiskolai zenekarként alakult négyes számomra ugyan egy friss érkező, ennek ellenére tény, hogy az elmúlt hat évben fokozatosan építkezve jutottak egyre feljebb.

A kiadó nevétől függetlenül már önmagában pozitív visszacsatolást jelent, ha egy hazai zenekar lemezében határainkon túl is látnak fantáziát. Az pedig még inkább értékelendő, ha történetesen egy bemutatkozó anyagról van szó. A szegedi DVVAD ráadásul november végén épp egy olyan német kiadónál debütált, melynek a fő profilja a zenekar irányához tökéletesen passzoló post-black metal.