A texasi Mammoth Grinder-rel még 2018-ban találkoztam először, korábbi lemezük, a Cosmic Crypt megjelenésekor. A hangzásviláguk egyből megfogott, képzeld csak el, hogy játszana hardcore punkot az Entombed, és igen, abszolút nyakszaggató. A banda szíve és lelke, a Power Trip dobosaként is ismert Chris Ulsh, aki egyszemélyben állja a sarat minden hangszeren. Amolyan hobbiprojektnek tekinthető az MG, a koncertes felállás többi tagja is mind prominens bandákban utazik (Exhumed, Gruesome, Iron Reagan, stb), így nem épp a gyakori lemezkiadásról híresek.

Talán a befeketített sludge/doom a leginkább bárdolatlan fémzenei irányzat a grindcore mellett. Ugyebár a végletek zenéiről van szó. Még utóbbi manapság sajnos már csak egy, a többség által nemes egyszerűséggel lesajnált irányzat, addig az előbbi zsáner művelőinek megvan a presztízsük, legalábbis a saját köreikben. Ezzel a gondolattal most kivételesen nem magamból indultam ki, a fentieket inkább a tapasztalat mondatja velem.

A lokális színtér támogatására hivatott Death Trap Productions a pécsi underground kulturális nagykövete. A kiadó a helyi mozgalmat támogatandó jelenteti meg a baranyai zenekarok lemezeit. Az elmúlt években több kiadványról mi is szót ejtettünk itt, itt és itt. 

Ha a magyar underground relációjában értelmezhető lenne a piaci rés fogalma, akkor a Devil Seed kétségtelenül egy ilyen hézag betömködésén fáradozik. A női énekes, okkult szövegekkel operáló doomos rock/metal – ettől a leírástól rövidebbre és adekvátabbra tőlem sajnos nem telik – ugyanis épp olyan hiánycikk a magyar mezőnyben, mint a retro thrash, vagy a melodikus euro-power… az us-power metalt meg inkább már nem is említem.

Mostanában, mondjuk úgy az idei évben Poppy neve nekem leginkább a különböző kollabok miatt köszönt vissza. A metal világban igencsak kedvelt és sokat foglalkoztatott művésznő többek között a Bad Omens-hez is benézett egy laza nótázásra, nem utolsó sorban pedig a Grammy-jelölt Knocked Loose Suffocate című dalát is megáldotta. A nagyra becsült közös projektek között még lenyomott egy headliner turnét, majd a nyári vakáció alatt megtámogatta az Avenged Sevenfold és a Thirty Seconds To Mars észak-amerikai koncertsorozatát is.  Közreműködések közepette a tavaly megjelent Zig után bizony még egy vadiúj lemezre is futotta.  

A Speedrush fékevesztett speed metalban utazik – legalábbis a fantáziadúsnak még véletlenül sem nevezhető zenekarnév erre utal. Alapvetően ez is a helyzet. A frontember, Nir Palikaras által közel két évtizede alapított ötös rengeteg tagcserén van túl. A manapság a thrasher Exarsis soraiban is érdekelt Tassos Papadopoulos gitáros 2016-os csatlakozásával állt össze a jelenlegi kvintett - az abban az évben megjelent bemutatkozó albumot még az előző dobossal rögzítették.

"Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre"

A strasbourgi Time Lurker névválasztása, pontosabban annak tényleges miértje elég rendhagyó. A formáció ugyanis a touloni death metalos Catacomb egyik három évtizedes demó felvételén hallható tétel nyomán vált Time Lurkerré. Az extra adalék, egyben mondandóm szempontjából pedig a lényeg az, hogy abban a zenekarban a jelen formációt alkotó Mick nagybátyja és Nathalie nagynénje voltak érdekeltek.

Az ausztrál metalcore banda nem igazán tétlenkedett az idei évben, hiszen olyan illusztris társaság turnébuszára szállt fel, mint a Bring Me The Horizon és a Sleep Token. A déli féltekén lezúzott turné után Európa számos fesztiválján is feltűntek, de Észak-Amerika sem maradt ki a szórásból. Őszre is jutott izgalom bőven, hiszen november 8-án megérkezett a zenekar ötödik nagylemeze a nagyérdeműhöz a Sharptone Records jóvoltából. A 2020-as How To Survive A Funeral óta eltelt négy évben a pandémia, egy tagcsere és még jó néhány kihívás leküzdése kellett ahhoz, hogy a saját névvel ellátott új anyag végül elkészülhessen. A megjelenés előtt többek között olyan kislemezek szolgáltatták az ízelítőt, mint a Ghost Of You, a zúzós Oscillator vagy a nem kevésbé brutális társa a Mana God. Itt érdemes még megemlíteni a két éves szülinapját ünneplő előfutárként berobbanó 2022-es Doomswitch kislemezt is, amin már Alex Reade vezérli az elektronikát, vagyis a billentyűs hangszereket és nem utolsó sorban ő szolgáltatja a tiszta vokált is. 

Eredendően egy 2022-es kiadványról van szó, mely 2023-ban kapott egy LP-verziót is, hozzám azonban a kazetta változat jutott el, mégpedig kerülőutakon, és ebből adódóan számottevő fáziskéséssel. Jelen ajánló mégsem sokat veszített az aktualitásából, mivel a Mankind’s Odyssey megjelenése óta a lengyel csapat tagcserékkel küszködött és az elmúlt időszakban csak egy digitális kislemezzel jelentkezett.

Egy első lemezes zenekarnak soha sincs könnyű dolga, ha szeretné megragadni a potenciális hallgatók figyelmét. Így volt ez a digitális korszak előtt, és hatványozottan ez a helyzet napjainkban is. Az már csak extra adalék, hogy az ember e-mail címére 2024-ben napi rendszerességgel éreznek a különféle promóciós ügynökségek által a következő szenzációkként tálalt névtelen előadók lemezeinek előzetesei.

Jóllehet, hogy tavaszi megjelenésről van szó, fél év múltán mégis indokolt, sőt érdemes is megemlékeznünk az AWS aktuális korongjáról. Az Innen szép nyerni képében ugyanis a hazai modern rock/metal vonal egyik fontos lemezéről van szó. A fontosság pedig jelen esetben nemcsak a kívülállók, azaz a hallgatóság, hanem a zenészek szempontjából, személyes síkokon is hatványozottan értendő.

Van új Pixies. Egy ilyen kijelentésnek a 93-as feloszlást követően még lett volna némi extra hírértéke, most viszont ez csak annyiban hír, hogy megjelent a legfrissebb The Night the Zombies Came című Pixies sorlemez.

Egy-másfél évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy előadó friss nagylemez nélkül induljon arénaturnéra. Akkoriban szintén a valóságtól elrugaszkodott elképzelés lett volna azt vizionálni, hogy egy rockzenekar három egymást követő időpontban képes lehet megtölteni a mindenkori legnagyobb hazai koncerthelyszínt. A brit Coldplay idén nyáron mégis mindkettőt kipipálta, utóbbit ráadásul mindössze négy napon belül hozták össze.

Sordide név alatt három normandiai fiatalember kovácsolja formátlanra a fekete fémet. Teszik mindezt az anyanyelvükön, a 2013-as alapítástól kezdve, immár az ötödik nagylemezen. Ebben a két mondatban szerintem benne is van a lényeg.

A Seven Hours After Violet (SHAV...), ahogyan Shavo Odadjian vadonatúj projektjét hívják október 11-én adta ki saját elnevezésű debütáló albumát a Sumerian Records bábáskodása felett. Az alapító basszusgitáros, illetve a gitáros Morgoth főként a deathcore szcénából toborozta társait a Winds Of Plague (Josh Johnson dob) és a Left To Suffer (Taylor Barber énekes) bandákból. A vokál és gitár posztra Alejandro Aranda, korábban Scarypoolparty művésznevén futó American Idol celebrity érkezett és így került helyére az utolsó puzzle darab is.

Meg sem kísérlem összeszámolni, hogy Jordan Rudess az eddigi, nagyjából négy évtizedet felölelő pályafutása során hány projektben vett részt, az meg teljességgel esélytelen, hogy összegezni próbáljam azokat a lemezeket, amelyeken hallható a játéka. Talán mégsem lenne felesleges egy példálózó felsorolás, de ettől most mégis eltekintenék, hiszen a hatvanhetedik életévét töltő billentyűst negyedszázada mindettől függetlenül úgyis mindenki a Dream Theater tagjaként tartja számon.

The Flower Kings vagy Kaipa? Ha eldöntendő kérdésről van szó, a hazai progresszív rock tábor azon maroknyi részének tagjai, akik nem csak a ’70-es évekbeli lemezekben tudnak gondolkodni, bizonyára az előbbit választanák. Roine Stolt mai fő zenekara népszerűség tekintetében kétségtelenül túlnőtt az utóbbi együttesen.

A négytagú amerikai-angol hard rock supergroup egy hosszabb szünet után ismét összeállt, aminek eredménye a római ötössel jelölt nagylemez lett.

A modern post-hardcore zászlóshajója, a Touché Amoré hatodik nagylemeze október 11-én jelenik meg a Rise Records jóvoltából. A Los Angeles-i banda az agresszívabb és egyszerűbb hardcore hangzástól fokozatosan egy dallamosabb és kifinomultabb post-hardcore irányba mozdult, ami remekül megállja a helyét a screamo univerzumban is. A legújabb, 11 dalból álló album Spiral In A Straight Line címet kapta és amiben talán eltér a korábbiaktól az az, hogy a Stage Four és a Lament összefüggő narratívája helyett inkább különböző drámai vagy nehéz életesemények sorozata szolgáltatják egy-egy szám alaptémáját. Ami viszont nem változott és a ismerősen cseng Jeremy Bolm torokszorító éneke, amit beborítanak az itt-ott nyomasztóan monoton és melankolikus gitárriffek.