A Landmvrks új albuma a The Darkest Place I’ve Ever Been, már a címével is elárulja, hogy mélyebb, személyesebb vizekre evezett, mint valaha. A francia csapat 2014-es  megalakulását követően a debütáló Hollow 2016-ban jelent meg – akkor, amikor a metalcore épp veszített a lendületéből, sok banda új irányokat keresett vagy egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. Az őszinte bemutatkozással a gallok megmutatták, hogy még teremhet a színtéren babér, és a következő években fokozatosan építették ki saját hangzásukat, amely a 2021-es Lost In The Waves lemezen már markánsan megmutatkozott. A The Darkest Place I’ve Ever Been ehhez képest még tovább megy – zeneileg és szövegvilágában is. A zenekar elmondása szerint ez az eddigi legsötétebb anyaguk, ahol nem féltek mélyre menni és bevállalni a kockázatot. Tematikusan is összefüggő egészet alkot: a számcímek és hangulatok alapján egy férfi belső harcának stációin vezet végig a 11 dalból álló album. 

Mikor annak idején csatlakoztam a Rockstationhöz, csupán annyi iránymutatást kaptam a tematikát illetően, hogy írhatok bármiről, amiben van gitár. Az új The Mars Voltában van gitár…legalább is azt hiszem.

Ha valaki az ezredforduló környékén volt tini, mint én, azt jó eséllyel megérintette a nu-metal szele. Vannak zenekarok, akik azóta is fennmaradtak nagyobb sikerekkel ebből az időszakból és vannak olyan zenekarok is, akik ezt a stílust (szerencsére)nem képesek elengedni. Ilyen a Bleed is, akik most jött ki első teljes értékű lemezükkel.

Vagyis kevésbé finomkodva: paraszt death metal. Energikus, sallangmentes, és a végletekig önazonos durvulást rejt a brit Benediction tizedik albuma.

Mivel a megjelenés dátuma még odébb van, és egy, a debütáló lemezének kiadása előtt álló zenekarról van szó, a Versatile-lel kapcsolatos első benyomások a vizuális oldal felől értek. A borító alapján a fantasy világában gyökerező szövegeket vártam, epikus-atmoszférikus black metalba csomagolva – vagyis egy Summoning-befolyás alatt álló, Középfölde irányába tartó audiovizuális utazásra készültem.

A gall black metal színtér mecénása, a Les Acteurs De L'Ombre Productions most egy, a francia határon kívül alkotó társaságot húzott elő a képzeletbeli kalapból. A belga Räum a kiadó részéről nem új szerzemény, már a Liége-i formáció előző lemezét is a LADLO gondozta.

Múltkor egy kritikámban éppen azt búsultam, hogy a rockzenei klíma megváltozott, manapság az egyes műfajokban tevékenykedő metalbandák vagy uniformizálódnak (zeneileg), vagy a stílusalapítókat másolva próbálnak meg érvényesülni. Kivételek persze vannak. Akár a tematikát illetően, akár zeneileg.

Lassan egy hónap telt el a kilencedik Dynazty album, a Game of Faces megjelenése óta. Egy ideje már kerülgetjük egymást a svéd popmetal csapattal, most jött el az ideje, hogy egy teljes lemezüket végighallgassam.

A svéd sihedereket még az első lemezük idején ismertem meg. A zenekarról elnevezett korong ha föld alatti csuszamlásokat nem is indított el, az európai underground részéről pozitív visszacsatolásokat kapott. Ha elmúltál negyven – vagy életkortól függetlenül a ’80-as évek közepének metaljában utazol –, és egy kósza pillantást vetsz a négyes bármelyik promó fotójára, máris hallod a zsigereidben a muzsikát. Naná, hogy régi iskolás, black metalban fürösztött thrash-ről van szó.

A Time magazin a modern idők legrosszabb évének nevezte 2020-at. Ugyan a koncerteket nélkülöznünk kellett a Covid járvány miatt, de a thrash metalban egyáltalán nem volt rossz év 2020: Testament, Sepultura, Annihilator, Havok albumai jelentek meg, hogy csak a legfontosabb zenekarokat említsem. Ekkor jelent meg a Warbringer Weapons of Tomorrow című lemeze, ami nálam már-már balladai homályba veszik öt év távlatából.

Esetenként magyarázkodással kell kezdenem egy lemezajánlót. Most is ez a helyzet. A Holdlajtorja Arcana et Tenebrae című első nagylemeze ugyanis épp egy évvel ezelőtt jelent meg. Mentségemre szolgáljon, hogy a kiadvány csak néhány hete jutott el hozzám, és azóta is emésztgetem azt. Az élményt maradéktalanul feldolgozni máig nem sikerült; egyrészt ez valószínűleg már így is marad, másrészt a napokban esedékes egy éves évforduló némi apropót szolgáltathat a lentebbi gondolatsorhoz.

Lehet, hogy én nem vagyok eléggé tájékozott, de a több mint harminc éve tartó metalzenei rajongásom alatt azt tapasztaltam, hogy az epikus doom mint olyan az egyik legkevésbé telített műfaj a rockszíntéren. Ha megkérnélek, hogy sorolj fel tíz-tizenöt bandát, akik ebben a csónakban eveznek, menne? Gondolkodás nélkül rávágnád a választ? Nem lehetetlen, ugyanis ennyien egészen biztosan tevékenykednek a zsáner cégére alatt, viszont kábé annyi nemzetközileg ismert és elismert csapat van a homlokteremben, mint a fentebb lekörmölt mennyiség.

A The Ferrymen egy lassan tíz éve működő nemzetközi supergroup, dallamos power metal jellegű zenével. A január végén megjelent Iron Will már a negyedik nagylemezük, és komoly meglepetést okozott, méghozzá jó értelemben.

Annyi minden zenei újdonság jött szembe mostanság, hogy a bőség zavarában majdnem elfeledkeztem az örök klasszikusról, a metalcore színtéren veteránnak számító Killswitch Engage új albumáról. Az is igaz, hogy elég régen, egész pontosan hat éve hoztak utoljára valami újat és emiatt le is másztak a zenei radarról, ráadásul  az Atonement nem a zenekar legemlékezetesebb lemezeként vonult be nálam a zenetörténelembe. Megosztotta a rajongókat is, a legfőbb kritika talán az volt, hogy egyfajta biztonsági játék érzékelhető az előző anyagon. Ettől függetlenül tény, hogy a Killswitch Engage hatása a műfaj fejlődésére a mai napig megkérdőjelezhetetlen.

Tinédzserkorom hajnalán a black metal a lázadás szinonimáját testesítette meg számomra, ennél menőbb dolgot el sem tudtam képzelni akkor. A sötétséggel táncot járó extremitás bármely formája kielégítőleg hatott, lehetett az minimálra vett szélsőségesség vagy éppen olyan szakértelemmel megkomponált feketefém, mint amelyet például a norvég Covenant képviselt.

A Lacuna Coil és én eddig valahogy mindig csak kerülgettük egymást, munkásságukkal komolyabban sosem foglalkoztam pedig papíron sok minden benne van, amit általában kedvelek. Valamiért azonban nem igazán ragadtak hetekig a zenelejátszóban. Így aztán a milánói banda legújabb, Sleepless Empire című albumát gyakorlatilag különösebb elvárások és elfogultság nélkül kezdtem el ízlelgetni és mellette újra elmélyedni a zenekar korábbi anyagaiban.

Tavalyról maradt ilyen-olyan elmaradásaink pótlása során ismét szembesültem az idő könyörtelen tempójú múlásával, amikor azt észleltem, hogy már a svéd Transport League is a tizedik albumánál tart 1994-es indulása óta.

Jó pár év eltelt már a Bleeding Through 2018-as visszatérőnek mondható Love Will Kill All nagylemeze óta. Szóval az idő igazán megérett arra, hogy a Narancsvidék bandája újabb kiadvánnyal sújtson le szerető híveire. A sorban kilencedik album, a meglepő Nine címet kapta és nagyjából azt hozza, amit tőlük várni lehet. Súlyos, billentyűkkel megtámogatott metalcore, némi extrém-metal vonásokkal megspékelve, ami mindig is a védjegyük volt. Aki szerette a korábbi dolgaikat, annak a Nine is működni fog, aki valami radikális megújulásra számít, nem biztos, hogy jó helyen jár és ez talán nem is akkora baj. Nem kell mindig feltalálni a kereket vagy a spanyolviaszt.

Február legelején látott napvilágot az év eleji időszak egyik kiemelt megjelenése, a Dream Theater „visszatérő” nagylemeze. A Parasomnia bő három és fél évvel követte az elődjét, és az érkezését elég eseménydús időszak előzte meg. No nem mintha egy új DT-korong nem lenne esemény önmagában is…

Ha 2024-ben akadt még olyan megjelenés a hazai rockzene apró palettáján, ami képes volt viharokat kavarni, az a sokak által Beatrice lemezként emlegetett, valójában Nagy Feró és Csillag Endre név alatt megjelent A Beatrice legendája. A főhős mindig is megosztó személyiség volt. A különbség mindössze annyi a Fekete bárányok-korszak vagy a ’90-es évek Ferója és a mai Feró között, hogy az előbbi a rockzene hallgatóit és a civileket osztotta két egymástól markánsan elkülönülő táborba, még az utóbbi a rockereket magukat is két csoportba rendezi.