A Lacuna Coil és én eddig valahogy mindig csak kerülgettük egymást, munkásságukkal komolyabban sosem foglalkoztam pedig papíron sok minden benne van, amit általában kedvelek. Valamiért azonban nem igazán ragadtak hetekig a zenelejátszóban. Így aztán a milánói banda legújabb, Sleepless Empire című albumát gyakorlatilag különösebb elvárások és elfogultság nélkül kezdtem el ízlelgetni és mellette újra elmélyedni a zenekar korábbi anyagaiban.

30 éves fennállásuk óta megéltek néhány stílusváltást vagy csak szimplán máshova helyezték a fókuszt, na és persze ők sem úszták meg a tagcseréket. Legutóbb a hosszú ideje velük játszó gitárosuk, Diego Cavallotti távozott a csapatból, helyét Daniele Salomone vette át tavaly nyáron. A képletben továbbra is Cristina Scabbia és Andrea Ferro a konstans, együtt tartják össze a bandát, mint egy kettős spirál a Lacuna Coil DNS-ében. Ráadásul ez a kettős adja meg igazán a zenekar sajátos karakterét is. A legnagyobb húzóerő ezúttal is az ének, a dallamok most is olyan könnyedséggel lebegnek a zúzós riffek és hörgések felett, mint porfelhő egy hömpölygő circle pitben. Ami még nem hiányozhat az az, hogy zenéjükben mindig ott van egy olyan mély, sötét hangulat, amit egyszerre nyomasztó és felszabadító élmény hallgatni.

A több mint háromnegyed órás Sleepless Empire megjelenését több kislemez előzte meg az elmúlt két évben. Köztük van a két vendégszereplős is, az In The Meantime Ash Costello-val a New Years Day-ből és a Hosting The Shadow-hoz pedig Randy Blythe érkezett a Lamb Of God küldötteként. Ez utóbbi dal jól reprezentálja milyen irányba mozdult el az elmúlt időszakban a zenekar, a düh és a keserűség keverékével az album egyik kiemelkedő darabja is lett egyben. 

The Siege, egy határozott belépő, amely végig erőteljes tempóban robog, mintha le akarná rombolni az egész közösségi média okozta elszigeteltség érzését és ezt a tematikát folytatja az Oxygen. Csak úgy zúdul ránk a riff cunami és a dobzápor. Ebben a dalban észrevétlenül váltanak át brutális hörgésekbe, Christina meg hát szirénként szórja ránk csodás énekét. Dalszerkezet szempontjából a tipikus jegyekkel menetelnek tovább az albumon, és szinte várom, hogy valami megtörje a sémát mielőtt túlságosan kiszámíthatóvá válna a dinamika. Aztán megérkezett a lemez közepén az I Wish You Were Dead, ami szerintem egy különleges darabja az egész anyagnak. A dal egy keserű megemlékezés arról, hogy milyen nehéz elengedni valakit, még akkor is ha az egy egyoldalú kapcsolatot jelent. 

Az atmoszférikus megoldások és az epikus hangszerelés miatt a banda kezdeti időszakának hangulatát idézi, mint ahogy az In Nomine Patris is azon tételek, amelyek mintha egy pillanatra visszakanyarodnának a Lacuna Coil korábbi érájához. Mindkettőben megvan az a sötétebb, gótikus tónus, viszont a sokszor elpuffogtatott dalszerkezettől, vagy gitártémáktól finoman eltérnek. 

A Sleep Paralysis lassabb tempójával és különleges gitárszólóival keleties misztikumot idéz, és Cristina éneke még meg is spékeli a dal szövegében rejlő frusztrációt.

A végére visszakanyarodunk a kezdeti energiákhoz: a Never Dawn egy masszív riffzuhatag, amely a groove-metal és metalcore határán egyensúlyozva sodor magával, mint egy gyorsvonat. 

Bár a banda néhol kilép a komfortzónájából, végig megőrzi azt a dallamosan feszült hangzást, amiről azonnal felismerhető. A gitárok masszívan és telten szólnak, a groove-os lüktetéstől a zakatoló témákig. A dobok feszes tempóban tartják az album lendületét, néhol súlyosan döngölnek, máshol visszafogottabban építkeznek, de végig jól támogatják az ének dinamikáját. A szövegek pedig továbbra is az emberi érzelmek és belső küzdelmek mélyére ásnak, egyensúlyozva harag és remény között. Bár Andrea Ferro vokáljai erőteljesek, a korábbi lemezeken megszokott dallamosabb megszólalása háttérbe szorult. Persze ez egyéni preferencia kérdése, de számomra hiányzik az az egyensúly, amit régebben az éneke adott a daloknak.

Összességében a Lacuna Coil biztos kézzel hozza azt, amit tőle elvárunk, még ha nagy meglepetéseket nem is tartogat. Nem feltétlenül fogja megváltoztatni azokat, akik eddig is közömbösen álltak a zenekarhoz, de a rajongóknak biztosan tartogat olyan pillanatokat, amelyek miatt újra és újra lepörgetik a Sleepless Empire lemezt.