Annyi minden zenei újdonság jött szembe mostanság, hogy a bőség zavarában majdnem elfeledkeztem az örök klasszikusról, a metalcore színtéren veteránnak számító Killswitch Engage új albumáról. Az is igaz, hogy elég régen, egész pontosan hat éve hoztak utoljára valami újat és emiatt le is másztak a zenei radarról, ráadásul  az Atonement nem a zenekar legemlékezetesebb lemezeként vonult be nálam a zenetörténelembe. Megosztotta a rajongókat is, a legfőbb kritika talán az volt, hogy egyfajta biztonsági játék érzékelhető az előző anyagon. Ettől függetlenül tény, hogy a Killswitch Engage hatása a műfaj fejlődésére a mai napig megkérdőjelezhetetlen.

Tinédzserkorom hajnalán a black metal a lázadás szinonimáját testesítette meg számomra, ennél menőbb dolgot el sem tudtam képzelni akkor. A sötétséggel táncot járó extremitás bármely formája kielégítőleg hatott, lehetett az minimálra vett szélsőségesség vagy éppen olyan szakértelemmel megkomponált feketefém, mint amelyet például a norvég Covenant képviselt.

A Lacuna Coil és én eddig valahogy mindig csak kerülgettük egymást, munkásságukkal komolyabban sosem foglalkoztam pedig papíron sok minden benne van, amit általában kedvelek. Valamiért azonban nem igazán ragadtak hetekig a zenelejátszóban. Így aztán a milánói banda legújabb, Sleepless Empire című albumát gyakorlatilag különösebb elvárások és elfogultság nélkül kezdtem el ízlelgetni és mellette újra elmélyedni a zenekar korábbi anyagaiban.

Tavalyról maradt ilyen-olyan elmaradásaink pótlása során ismét szembesültem az idő könyörtelen tempójú múlásával, amikor azt észleltem, hogy már a svéd Transport League is a tizedik albumánál tart 1994-es indulása óta.

Jó pár év eltelt már a Bleeding Through 2018-as visszatérőnek mondható Love Will Kill All nagylemeze óta. Szóval az idő igazán megérett arra, hogy a Narancsvidék bandája újabb kiadvánnyal sújtson le szerető híveire. A sorban kilencedik album, a meglepő Nine címet kapta és nagyjából azt hozza, amit tőlük várni lehet. Súlyos, billentyűkkel megtámogatott metalcore, némi extrém-metal vonásokkal megspékelve, ami mindig is a védjegyük volt. Aki szerette a korábbi dolgaikat, annak a Nine is működni fog, aki valami radikális megújulásra számít, nem biztos, hogy jó helyen jár és ez talán nem is akkora baj. Nem kell mindig feltalálni a kereket vagy a spanyolviaszt.

Február legelején látott napvilágot az év eleji időszak egyik kiemelt megjelenése, a Dream Theater „visszatérő” nagylemeze. A Parasomnia bő három és fél évvel követte az elődjét, és az érkezését elég eseménydús időszak előzte meg. No nem mintha egy új DT-korong nem lenne esemény önmagában is…

Ha 2024-ben akadt még olyan megjelenés a hazai rockzene apró palettáján, ami képes volt viharokat kavarni, az a sokak által Beatrice lemezként emlegetett, valójában Nagy Feró és Csillag Endre név alatt megjelent A Beatrice legendája. A főhős mindig is megosztó személyiség volt. A különbség mindössze annyi a Fekete bárányok-korszak vagy a ’90-es évek Ferója és a mai Feró között, hogy az előbbi a rockzene hallgatóit és a civileket osztotta két egymástól markánsan elkülönülő táborba, még az utóbbi a rockereket magukat is két csoportba rendezi.

Kanada thrash vonalon már a hőskorban is kitermelt néhány klasszikust. Elég csak az Annihilator, a Voivod, a Sacrifice, a speed úttörőként is számon tartott Exciter vagy a Razor irányába mutogatnom. Az észak-amerikaiak manapság is élik a műfajt. A léptékek nyilvánvalóan jóval kisebbek, mint három és fél-négy évtizede voltak, de napjainkban is akadnak arrafelé olyanok, akikre érdemes egy szűk háromnegyed órát szánnunk.

Azon gondolkodom, hogy mikor találkoztam először a Mogwai-al és bizony nehéz felidézni, mert eléggé egybefolynak az évek meg a diszkográfia is, de a post-rock már csak ilyen: slágerek helyett hömpölygő folyamatzene.

Évtizedek óta meg vagyunk győződve róla, és rendszeresen hangoztatjuk is, hogy a régi iskolás death metalban semmi újat sem lehet mondani. Ha kizárólag a dolog zenei vetületét nézem, egyet kell értenem a fentiekkel; gyorsan hozzátéve, hogy részemről semmi gond sincs ezzel. A tematikát tekintve azonban egy-két csavar, netán némi kreativitás segítségével még manapság is van helyük az egyéni ötleteknek.

A hazai underground képviselőitől mindig örvendetes egy olyan bemutatkozó lemezt kézbe venni, amely kívül-belül kész van. Értem ezalatt azt, hogy a zenészek nemcsak a céljaikkal vannak tisztában, hanem azok eléréséhez részükről adott is a megfelelő háttér, mind az irányvonal, mind a hangszeres felkészültség, mind pedig a megjelenési forma tekintetében.

Vajon készült-e bármiféle kutatómunka arról, hogy egészen pontosan kitől is eredeztethető a stoner rock mint műfaj? Hol található a stoner rock bölcsője? Melyik országban, városban? Általában a Kyusst szoktuk elsőként bedobni ebbe a kosárba, pedig elképzelhető, hogy előttük is pengették már a torz, búgó, és kövér riffeket.

Ha otthon vagy az epikus hangulatú metal zenék világában, az Ereb Altor neve tuti szembejött már veled. A svéd zenekar a Bathory viking érájának hagyományait ápolja kitűnő érzékkel, de koránt sem lenne igazságos kópiabandaként hivatkozni rájuk. Az évek során kialakították a saját hangzásvilágukat, annyira pedig talán még sosem volt letisztult az összkép, mint a Hälsingemörker esetében.

A múlt héten jelent meg a svéd The Night Flight Orchestra hetedik nagylemeze. Új a kiadó, a gitáros, sőt, az egyik vokalista lány is, a zenéjük azonban szemernyit sem változott – és ez nagyon jól van így!

Javarészt életkori sajátosságnak tudható be, hogy magam is azok közé tartozom, akik szerint régen minden jobb volt. A régen alatt pedig az évjáratomból adódóan a ’90-es évek legelejét, és a már akkor, tizenéves fejjel is legendaszámba menő azt megelőző évtizedet értem. Jobbak voltak az akkori lemezek, tekintve akár magukat a dalokat, akár a körítést, vagy a nagy egészet, a korabeli színteret.

2022-ben jelent meg a kipróbált zenészekből álló The Halo Effect bemutatkozó lemeze, ami nem meglepő módon, gyorsan underground szenzáció lett. A folytatás az idei év első komolyabb megjelenése, amivel a zenekar tovább halad a megkezdett úton.

2025. január 10-én érkezik a Stick To Your Guns modern hardcore / metalcore banda nyolcadik stúdióalbuma a Keep Planting Flowers. A zenekar még tavaly leszerződött a SharpTone Records kiadóval, amely új fejezetet nyithat a történetükben és  egy új lehetőség arra, hogy zenéjük és mellette nem elhanyagolható aktivizmusuk még szélesebb közönséghez eljuthasson.

Amennyire idegenül csenghet egy európai fül számára a zenekar neve, az öreg kontinens lakóinak épp annyira fog ismerősen visszhangzani a csapat zenéje. A névválasztásnak egyébként megvan a nyilvánvaló miértje, a Tumenggung ugyanis az új év legelején egyenesen a Távol-keletről fog bejelentkezni a Back On The Streets-szel.

Amikor azt mondom, zenei szubkultúra, számos műfaj eszembe jut az undergroundból. Felötlik a hardcore, a hip-hop, a goa, esetleg a reggae… de bizonyosan nem villan be a horror punk. Olyannyira specifikus ez a műfaj, hogy nemzetközileg is alig akad művelője, nemhogy hazánkban. Épp ezért csaptam a levegőbe, amikor egy Majdnem Híres oktatási intézmény rendezvényen beszélgetni kezdtem Anitával, a dobossal (aka Bobi Ricket).

A texasi Mammoth Grinder-rel még 2018-ban találkoztam először, korábbi lemezük, a Cosmic Crypt megjelenésekor. A hangzásviláguk egyből megfogott, képzeld csak el, hogy játszana hardcore punkot az Entombed, és igen, abszolút nyakszaggató. A banda szíve és lelke, a Power Trip dobosaként is ismert Chris Ulsh, aki egyszemélyben állja a sarat minden hangszeren. Amolyan hobbiprojektnek tekinthető az MG, a koncertes felállás többi tagja is mind prominens bandákban utazik (Exhumed, Gruesome, Iron Reagan, stb), így nem épp a gyakori lemezkiadásról híresek.