A Mötley Crüe eredeti gitárosa szólóban, sztárvendégekkel, nyugdíjból visszatért producer-legendával. Sokan jó ideje vártuk már a The Other Side of Mars megjelenését, végül a három kedvcsináló kislemez után február végén a teljes album is megjelent.

Engem viszonylag későn tudott megnyerni magának az Amaranthe. Már a 2013-as The Nexus is nagy port kavart anno a médiában, akkoriban mindenki találkozott legalább a nevükkel. A recept egyedi volt (akkoriban legalábbis), engem azonban mégsem tudott meggyőzni a túlságosan popba hajló dalaival. Nem is foglalkoztam a csapattal sokáig, majd a covid közepén megjelent Manifest lemezük valahogy megtörte a jeget. Nem változtak sokat, én viszont annál inkább, nyitottabb lett az ízlésem és azt vettem észre, hogy állandóan az Archangel és a Fearless megy a fejemben. Azóta szépen bepótoltam a diszkográfiát és a The Catalyst volt az első albumuk, amit már vártam.

Imádok új zenéket felfedezni, így külön örülök, amikor a kiadók küldik a friss zenekarok lemezeit. A Sharptone Records is így tett, aki az új üdvöskéjét mutatja be most nekünk. Itt van a Profiler bemutatkozó lemeze, A Digital Nowhere címmel.

Fiatal zenekar Svédországból, akik - sajnos vagy szerencsére - jó párat elfelejtettek lapozni a naptárban. A Smoking Snakes a glam-sleaze műfaj mellett tette le a voksát, Danger Zone című bemutatkozó albumuk erősen ajánlott a műfaj követőinek.

A “chisel” jelenthet vésőt, feszítővasat, de lopást, csalást, átbaszást is. Egy ilyen névvel talán nem túl meglepő, hogy a londoni The Chisel punkban utazik, közelebbről a hőbörgős oi!-ban erősek, híven az olyan ősökhöz, mint az Cockney Rejects, a Cock Sparrer vagy az Angelic Upstarts.

Ma is fegyverténynek számít, sőt talán még inkább az, mint korábban bármikor, ha egy rockzenekar bemutatkozó lemeze egy multinál jelenik meg. A NewDad ebben a cipőben jár. A 2018-ban az Írország nyugati részén fekvő Galway-ban középiskolai zenekarként alakult négyes számomra ugyan egy friss érkező, ennek ellenére tény, hogy az elmúlt hat évben fokozatosan építkezve jutottak egyre feljebb.

A kiadó nevétől függetlenül már önmagában pozitív visszacsatolást jelent, ha egy hazai zenekar lemezében határainkon túl is látnak fantáziát. Az pedig még inkább értékelendő, ha történetesen egy bemutatkozó anyagról van szó. A szegedi DVVAD ráadásul november végén épp egy olyan német kiadónál debütált, melynek a fő profilja a zenekar irányához tökéletesen passzoló post-black metal.

Nézem ezt a két szakállas norvég csávót a zenekari promó fotón és olyan ismerősnek tűnnek. Aztán rájövök, hogy ez csak két szakállas norvég csávó fürdőköpenyben. A Barren Womb zenéje is ilyen: ismerősnek tűnik, pedig most hallom először.

A huszonegyedik században már a hazai underground viszonylatában sem szokatlanok az egyszemélyes formációk. Ezek terepe pedig elsődlegesen a black metal. Ebben a szűk körben a teljesség igénye nélkül megemlítendő a Denevér, a Vrag, a Solus, a Rém, a Marblebog vagy a korai Aornos neve, illetve jelen írás tárgya, a Fattyú is ide tartozik.

Negyedik nagylemezéhez érkezett a magát modern dallamos metalként definiáló svéd Metalite. Ezúttal egy terjedelmes sci-fi konceptalbummal feszegetik a műfaj határait.

Pontosan két évvel a legutóbbi nagylemezük után, máris itt a friss Magnum hallgatnivaló. A patinás brit hard rock csapat huszonharmadik albuma a hónap egyik kiemelt hard rock kiadványa.

2024 megint egy új év, de ugyanaz a lendület, ami tavaly is hajtott. Rengeteg jó zenekar vár még arra, hogy felfedezzük őket és még többen próbálnak valami újjal előrukkolni idén, hogy megmutassák a világnak kik is ők valójában. Most egy hazai zenekar a Trapsix került terítékre, hiszen hamarosan itt van a legújabb albumuk Scenery címmel.

Az 1990-es években sokat hallgattam a német Scannert. Legyen szó a hamisítatlan germán power/speed irányultságú korai albumokról (Hypertrace és Terminal Earth) vagy a kimunkáltabb Ball of the Damnedről, ezek mindegyikét nagyon kedveltem. A Mental Reservation is megtalálta hozzám a utat, bár mai aggyal belátom, hogy némileg túlagyalták-túlzenélték.

A varsói Rascal egy első lemezes ötös. A lengyel fiatalok 2019-ben ragadtak hangszereket, és ha jók az infóim, az énekes srác kivételével mindannyian a Lost Beyond Reason lemezzel debütálnak. Frappáns előzménysztoriról, zavaros kezdetekről, netán lineáris fejlődésről tehát most nem tudok beszámolni. Csekély, de figyelemre méltó adalék azonban, hogy a minden szempontból az első lépéseknél járó zenekar az eddigi történetét tagcserék nélkül abszolválta.

A dél-amerikai thrash/black hordákra fokozottan jellemző a barbár megközelítés, ami egyébként alaphangon is az irányzat sajátja. Ezen attitűd mellett/mögött azonban sok esetben másodlagos maga a zene. A 2011-ben hangszereket ragadott Demoniac egy üdítő kivétel, a chilei négyes esetében ugyanis fordított a sorrend.

A thrasher Extinkt idei lemezének ajánlójában ITT már ejtettem pár szót a kelet-európai undergroundban Uappa Terror név alatt futó Mateusz Lapczynski tevékenységéről. Most pedig elkerülhetetlen, hogy néhány gondolat erejéig önmagamat ismételjem; szóval emberünk gitáros/énekes/dalszerző pozíciókban szinkronban és főszereplőként több zenekarban is érdekelt. A lényeg Mateusz esetében (és nálam is) a Terrordome-on és a thrash metalon van, de emberünk a rokon irányzatokban is igyekszik kipróbálni magát. Adam Burke grafikája alapján csípőből nem lehet eltalálni a Distrüster által képviselt zenei világot.

Már itt, az elején leszögezném, hogy a Hooligans-hez az előző lemezt felvezető videoklipekkel találtam el, és nem vissza. Szóval az előzmények en bloc kimaradtak nálam, a füldugó nélkül el- és kikerülhetetlen rádiós slágereket természetesen mindenki máshoz hasonlóan én is ismerem, a Zártosztályt megelőzően készült sorlemezeket viszont a maguk valójában egyáltalán nem.

Az okkult, azaz a blackes heavy metalnak egy-másfél évtizede volt egy felfelé ívelő időszaka, persze szigorúan az underground léptékében gondolkodva. A Portrait, a Tribulation és az In Solitude nyomán a heavy metal felől, blackes ízek hozzáadásával – vagy épp az ellenkező irányból érkezve – többen próbálkoztak a sötét praktikákkal. A Mercyful Fate-féle csapásvonalon – alkalmanként ugyan recsegős vokálokkal megtámogatva, de – ígéretes lemezek is születtek. Az underground tűzbe borításáról nem beszélhettünk, a fellángolás pedig azóta alábbhagyott.

A Nantes-i Lunar Tombfields egy relatíve friss név a francia black metalban. Az itteni forgatókönyv szó szerint megegyezik a magyar underground-ban az utóbbi évtizedben feltűnt friss nevek többségének eredettörténetével. Azaz önmagában a név új, a mögötte álló zenészek azonban évek óta részesei, alakítói a regionális színtereknek. A séma rendkívül aggasztó képet fest a lassan elöregedő szcénáról, de a folyamat az extrém vonalon kétségtelenül általánosnak mondható. Ahogy a hallgatóság, úgy a zenészek is a harmincas-negyvenes generáció köréből kerülnek ki.

Minden valószínűség szerint vagyunk egy páran, akik a Burning Sun fanzine-nek, vagyis a mögötte álló Papi Zolinak köszönhetjük a Blazon Stone-t. Blazon Stone alatt természetesen nem a hatodik Running Wild lemezre gondolok, hanem a Kasparek kapitányék 1991-es korongja nyomán nevet választott svéd kalóz metal alakulatra - akikről a magazinban Zoli rendszeresen publikált. De hogy jön ez ide?!