Jó pár év eltelt már a Bleeding Through 2018-as visszatérőnek mondható Love Will Kill All nagylemeze óta. Szóval az idő igazán megérett arra, hogy a Narancsvidék bandája újabb kiadvánnyal sújtson le szerető híveire. A sorban kilencedik album, a meglepő Nine címet kapta és nagyjából azt hozza, amit tőlük várni lehet. Súlyos, billentyűkkel megtámogatott metalcore, némi extrém-metal vonásokkal megspékelve, ami mindig is a védjegyük volt. Aki szerette a korábbi dolgaikat, annak a Nine is működni fog, aki valami radikális megújulásra számít, nem biztos, hogy jó helyen jár és ez talán nem is akkora baj. Nem kell mindig feltalálni a kereket vagy a spanyolviaszt.
Az biztos, hogy a csapat továbbra is érti a dolgát: a riffek kellően erősek, az énekben megvan a megszokott düh és dallamosság, és az irgalmatlan black metalos intenzitással a megszokott hangzást is megőrizte. A szimfonikus elemek viszont még hangsúlyosabbak, mint korábban. Marta Peterson billentyű és vokálok terén megnőtt szerepe egy picit több frissességet csempészett a már ismert receptúrába, ami most még tágasabbá, epikussá teszi az összhatást. Brandan Schieppati frontember úgy fogalmazott, hogy a Nine a zenekar elmúlt 25 évének lenyomata, amiben a felhalmozódott szenvedély és agresszió tör utat magának. Alapjában véve nem is lehet ezzel vitatkozni, mert az új album gyakorlatilag 42 percbe és 11 számba tömörített sötét brutalitás, ami egyszer sem tér le a kijelölt útról, végig konzisztens a komorság érzése.
Rögtön a kezdő löketet megadó Gallows és Our Brand Is Chaos berántja a hallgatót a kísérteties komorságba a black metalból kölcsönzött elemekkel és innentől a Nine nem is ereszt el. A nagylemez legjobban sikerült pillanatai azok a dalok, amelyek a Bleeding Through igazi erejét és dinamikáját mutatják meg. Az I Am Resistance például remekül ötvözi a keménységet és a dallamosságot – Andrew Neufeld (Comeback Kid) vendégeskedése extra energiát csap hozzá és visz több életet a dalba. A fülbemászó refrén és a villámgyors gitárszóló pedig gondoskodik róla, hogy újra és újra lepörgesd a lejátszóban. A Path of Our Disease mellett nálam abszolút favorit lett.
Ha már Path of Our Disease… Ez a szám gyakorlatilag mindent magába sűrít, tempója és dinamikája remekül megmutatja a zenekar harcos, ugyanakkor érzelmekkel teli oldalát. Marta vokálja nagyon a helyén van, gyönyörűen kiegészíti a dal atmoszféráját, és ad neki egy kis plusz dimenziót. A zenekar egyértelműen rátalált a hangzásának legsötétebb, legbrutálisabb formájára, de nem feledkeztek meg az érzelmekről sem. Ahogy Schieppati is mondja, „ez a Bleeding Through legpuritánabb formája.” A dalok éppen olyan erőteljesek, mint amilyennek vártuk, de az X faktor ezúttal a felturbózott atmoszféra és egy még dinamikusabb hangzás.
A Path of Our Disease után sem lassítanak: a zenekar egész albumon átívelő sötét hangulatát a Hail Destruction is tökéletesen továbbviszi. Itt fokozatosan szabadulnak el a dobok, és a háttérben finoman futó szintetizátor moziszerű bukéja miatt az egésznek üldözéses akciófilm fílingje lesz.
A nagylemez dalszövegekben is erősen gondolkodásra késztet, vajon egy toxikus világban és társadalomban, hogy tudunk őszinte életet élni és megpróbálni a jó oldalra állni, legyen az bármi is.
Összességében nagyon gyorsan lepörgött a közel háromnegyed óra, viszont voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nem mindenhol működik jól a refrén és a tiszta ének beillesztése. A Dead, But So Alive-ban a refrén egyszerűen visszahúzza a dalt és olyan volt, mint egy különálló entitás, pedig thrash szólóival igazán erős és különleges darab. Akárcsak a War Time, ami majd felrobban a vaskos gitártémáktól és könyörtelenül hasít, dacos és lendületes, de a dallamosabb vokálok itt-ott nem hatnak odaillőnek.
Mindezek ellenére a Nine egy harapós és szenvedélyes – egy olyan Bleeding Through album, amely bizonyítja a zenekar kvalitását a kemény zenei színtéren, úgy, hogy közben nem süpped bele a műfajba.
