Esetenként magyarázkodással kell kezdenem egy lemezajánlót. Most is ez a helyzet. A Holdlajtorja Arcana et Tenebrae című első nagylemeze ugyanis épp egy évvel ezelőtt jelent meg. Mentségemre szolgáljon, hogy a kiadvány csak néhány hete jutott el hozzám, és azóta is emésztgetem azt. Az élményt maradéktalanul feldolgozni máig nem sikerült; egyrészt ez valószínűleg már így is marad, másrészt a napokban esedékes egy éves évforduló némi apropót szolgáltathat a lentebbi gondolatsorhoz.
A Sun & Moon Records kiadványairól írni mindig hálás feladat. A formai oldalt ugyan felesleges csócsálni; akinek már megfordult a kezei közt egy, az erdélyi kiadó billogát viselő digipak CD, tisztában van vele, hogy minden esetben minőségi megjelenésre számíthat. A tartalom ellenben gyakorta meglepetés. Ezúttal mégsem készültem egy különösebben innovatív vagy csak szimplán különc lemezre. A Holdlajtorja név mögött ugyanis dalszerzőként, illetve szövegíróként a hazai mozgalomban a Vorkuta soraiban megismert Berki Bálint áll. Tehát black metalra számítottam. Tévedtem.
Az a sajátos helyzet állt elő, hogy bár az Inmar néven alkotó Bálint koordinálja a kreatív folyamatokat, a Holdlajtorja zenéje olyan, amire inkább az itt csak a vokálokért, illetve a ritmushangszerekért felelős Rácz Pétertől – Kryptagonist-tól – számítana az ember; feltéve, hogy ismeri a Leiru és a Sír lemezeit. Inkább Péter kísérletezőkedve, mintsem Bálint hagyományos black metal gyökerei azok, amitől ezt a végeredményt várhatná az ember. A megfoghatatlan, ebből eredően semmitmondó avantgárd rock/metalnak nevezhetném a formáció stílusát.
A Holdlajtorja lemezén az összes sötét zenei irányzat, metal-beli és metalon kívüli leágazások egyaránt megtalálhatók. Sőt azok kéz a kézben járnak. Tucatnyi zenekart és előadót említhetnék, melyek minden bizonnyal tudatosan vagy alkalmasint tudat alatt hatottak a dalszerző Inmarra. Természetesen a black metal is ilyen forrás, de ezúttal nem zenei értelemben, hanem elsősorban mint hangulat. A dark rock, a gótikus és a death rock szintén tetten érhetők a Holdlajtorja szerzeményeiben, ahogy különféle kísérleti zenék, így mindenek előtt a dark ambient, sőt talán még tradicionális közel-keleti zene is.
Ez a zene minden rezdülésével a hallgató ellen dolgozik, de nem azért, mert az egyes összetevőiből eredően különösebben extrém lenne. Sőt. A Weeping Ruins című akusztikus felvezető éppenséggel egy kvázi dark country darab. A címadó is hasonló szellemben folytatja, de a disszonáns hangok, a kakofónia már a lemez elején átveszik a dominanciát. Péter kántálása, ráolvasásai, rémálomszerű antidallamai rátelepednek az emberre. Az egyes kreatúrák – dalokról ez esetben nyilvánvalóan nem beszélhetünk – íve pedig folyton új irányokat vesz. Csak néhány példát említenék. A hosszú instrumentális bevezetőt kapott, depresszív black metalba torkolló Atlas legfogósabb momentuma paradox módon épp egy basszusgitár téma; Kryptagonist pedig énekdallamok terén hozza a ’90-es évek első felének Glenn Danzigját. Az Ungrund és a tíz perc feletti Paneas sötét, ámde rendkívül széles zenei horizontot járnak be. Az Eidos a leginkább dalszerű képződmény, a Vox in Rama csilingelő dallamai pedig a black metalos acsarkodások aláfestéseként árnyalatnyi szépséget is hordoznak magukban.
A bő háromnegyed órás korong végére az ember feje - minden egyes találkozás alkalmával - kérdőjelek sorával telik meg. Az újítók osztályrésze ritkán lehet a megértés, az elismerésről nem is beszélve. Mégis az ilyen lemezek miatt érdemes hallgatni a magyar extrém zenei underground-ot. Bármerre is vezessen tovább a Holdlajtorja útja, igyekezni fogok lépést tartani velük.
