Brit groove-os metalcore, olykor thrash-be is átkukucskáló, technikás zenei alapokkal, energikus énekkel. Ez a negyedik lemezük, három év szünet után jelent meg a legnagyobb független metal kiadónál, és 11 dalt tartalmaz. A nevük egyre fényesebben cseng az undergroundban, nem volt kérdés, hogy egy kóstolómenü erejéig teszek egy kirándulást a világukba.

Nehéz manapság a kemény zenét művelő bandák élete. A legtöbb műfaj szenved a túltelítettségtől, így aztán a klisékből kitörni vágyók közül sokan inkább populárisabb vizekre eveznek a fenntartható siker érdekében. És ezzel az ég világon semmi baj sincs, mert legalább elérnek olyan szegmenseket, hallgatókat, akik eddig reszkettek némi rifftől, a metáltól meg aztán végképp elzárkóztak.

A jelenleg dublini bázisú, de időszakosan Németországban is működött Khôra egy nemzetközi csoportosulás. Az egyszemélyes projektként indított formáció mögött kezdetben csak egy bizonyos Oleg I. állt. Ebben a leosztásban egyetlen demo felvétel készült, Málenkij Robot (!?) címmel – az utóbbi írásjeleket csak én teszem a cím mögé… A tagfelvétel 2017-től kezdődött. A Khôra soraiban azóta relatíve nagyobb nevek is megfordultak, gondolok itt elsősorban a Dodheimsgard-os Lars-Emilre, és a sajnálatos módon hosszabb ideje takaréklángon lévő Opeth-epigon Wilderun két tagjára, Wayne Ingram-re, illetve Daniel Müllerre. Ők már a Khôra múltjának részei.

Nagyfelni, nagyklíma, nagyzene – a használt autók világában ezekkel a szavakkal írják le, ha a portéka vonzerejét bizonyos extra felszerelések növelik. A Sign Of The Wolf bemutatkozó lemeze más értelemben nagyzene, bár a vonzereje kétségtelenül megvan.

Amikor felmerül a „mit is hallgassunk ma” kérdés, a metalcore vagy nu metal nem éppen a legerősebb hívószavak számomra. Aztán amikor az újdonságokat szemlézve már a harmadik Tetrarch előzetes is „beköltözött” hosszabb időre, felírtam a megjelenős naptáramba a The Ugly Side of Me-t. 

A W.E.T. egy svéd-amerikai hard rock formáció, ami olyan, mint a balatoni büfék: csak ideiglenesen üzemel. A húzónév Jeff Scott Soto énekes, az Apex az ötödik nagylemezük.

Vannak pillanatok, amikor legszívesebben hátat fordítanék a metalzene jövőjének és onnantól kezdve kizárólag a múltbéli klasszikusokkal tölteném ki a szabadidőm zeneperceit. De amikor olyan zenekarok bukkannak fel a színtéren, mint az ex-Massacre-tagokból verbuválódott floridai death/thrash metal banda, az Inhuman Condition, akkor azonnal visszatér a metalzenébe vetett hitem és rögvest billentyűzetet ragadok, hogy világgá kürtöljem e csodás hírt.

Manapság nem túl gyakori, hogy egy zenekar bemutatkozó albuma rögtön nagykiadós hátteret kap, főleg nem egy olyan irányban, mint a garázspunk, pláne, ha az a nyolcvanas éveket idéző, ma már megmosolyogtató sátánista körítéssel van megszórva. A Teen Mortgage mégis megugrotta ezt a lécet, a Devil Ultrasonic Dream pedig nem is tököl sokat, egy nagyon izmos, punkos anyaggal találkozik, aki rászánja magát arra, hogy meghallgassa a duó debüt albumát.

Vajon a doom metal mint műfaj, miért nem lépte át sosem (kis túlzással) az underground küszöbét? Pedig a világ egyik leghatalmasabb metalbandájától, a Black Sabbathtól eredeztethető. Az, hogy a csigalassú ütemekre épülő, vegytiszta doombandák kissé öncélú húrtépése nem hatol át minden falon, még érthető is, de hogy egy olyan heavy/doom metal zenekar, mint például a Warlung, miért nem tarolta még le a fél világot, az hatalmas kérdőjeleket állít fel számomra.

Lehet-e bármi újat írni egy olyan markáns zenei világgal rendelkező, közel hat évtizede létező zenekar huszonnegyedik lemezéről, amely jó ideje maga sem akar újat mondani…?! A törekvés elvetélt próbálkozásnak tűnik, azonban kétségtelen, hogy már csak a fenti számadatok miatt is meg kell emlékezni a Curious Ruminant-ról.

Robert Majd leginkább a Metalite basszusgitárosaként ismert, de van két hobbizenekara is, a Nighthawk és a Captain Black Beard. Idén az utóbbival adott ki nagylemezt, ami igencsak jól sikerült.

Szia Bátyus! Sátánnal mi a helyzet? Hangozhat a kérdés hatodik alkalommal 2025-ben, amikor is Tobias Forge a nagyérdeműnek is bemutatta a zenekara hatodik stúdióalbumát a Skeletát. Természetesen piros betűs napként volt belevésve a naptárba, hogy jön az új Ghost lemez, így egyértelmű volt, hogy azonnal nekiesek.

A Landmvrks új albuma a The Darkest Place I’ve Ever Been, már a címével is elárulja, hogy mélyebb, személyesebb vizekre evezett, mint valaha. A francia csapat 2014-es  megalakulását követően a debütáló Hollow 2016-ban jelent meg – akkor, amikor a metalcore épp veszített a lendületéből, sok banda új irányokat keresett vagy egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. Az őszinte bemutatkozással a gallok megmutatták, hogy még teremhet a színtéren babér, és a következő években fokozatosan építették ki saját hangzásukat, amely a 2021-es Lost In The Waves lemezen már markánsan megmutatkozott. A The Darkest Place I’ve Ever Been ehhez képest még tovább megy – zeneileg és szövegvilágában is. A zenekar elmondása szerint ez az eddigi legsötétebb anyaguk, ahol nem féltek mélyre menni és bevállalni a kockázatot. Tematikusan is összefüggő egészet alkot: a számcímek és hangulatok alapján egy férfi belső harcának stációin vezet végig a 11 dalból álló album. 

Mikor annak idején csatlakoztam a Rockstationhöz, csupán annyi iránymutatást kaptam a tematikát illetően, hogy írhatok bármiről, amiben van gitár. Az új The Mars Voltában van gitár…legalább is azt hiszem.

Ha valaki az ezredforduló környékén volt tini, mint én, azt jó eséllyel megérintette a nu-metal szele. Vannak zenekarok, akik azóta is fennmaradtak nagyobb sikerekkel ebből az időszakból és vannak olyan zenekarok is, akik ezt a stílust (szerencsére)nem képesek elengedni. Ilyen a Bleed is, akik most jött ki első teljes értékű lemezükkel.

Vagyis kevésbé finomkodva: paraszt death metal. Energikus, sallangmentes, és a végletekig önazonos durvulást rejt a brit Benediction tizedik albuma.

Mivel a megjelenés dátuma még odébb van, és egy, a debütáló lemezének kiadása előtt álló zenekarról van szó, a Versatile-lel kapcsolatos első benyomások a vizuális oldal felől értek. A borító alapján a fantasy világában gyökerező szövegeket vártam, epikus-atmoszférikus black metalba csomagolva – vagyis egy Summoning-befolyás alatt álló, Középfölde irányába tartó audiovizuális utazásra készültem.

A gall black metal színtér mecénása, a Les Acteurs De L'Ombre Productions most egy, a francia határon kívül alkotó társaságot húzott elő a képzeletbeli kalapból. A belga Räum a kiadó részéről nem új szerzemény, már a Liége-i formáció előző lemezét is a LADLO gondozta.

Múltkor egy kritikámban éppen azt búsultam, hogy a rockzenei klíma megváltozott, manapság az egyes műfajokban tevékenykedő metalbandák vagy uniformizálódnak (zeneileg), vagy a stílusalapítókat másolva próbálnak meg érvényesülni. Kivételek persze vannak. Akár a tematikát illetően, akár zeneileg.

Lassan egy hónap telt el a kilencedik Dynazty album, a Game of Faces megjelenése óta. Egy ideje már kerülgetjük egymást a svéd popmetal csapattal, most jött el az ideje, hogy egy teljes lemezüket végighallgassam.