Ahogy annak idején a Neurotic is megénekelte, a rock'n'roll az nem egy tánc. De nem is csak zene, vagy szex, meg drogok,  hanem jó adag póz, mert bizony a lázadásnak a külsőségekben is meg kell mutatkoznia.

A rockzenei műfajok között talán a metál a legteátrálisabb és ez többnyire az öltözködés terén is visszaköszön.  Ennek köszönhetően remek vonalvezető lehet, ha a különböző stílusirányzatokat nem csak tartalmilag, hanem formájukban is megvizsgáljuk. Szóval kalandra fel, nézzük meg közelebbről, miről is szól a metál-divat.

Kereszt és bajusz (Az ős-metál)

A stílus a Led Zeppelin, a Deep Purple, illetve a Black Sabbath muzsikájában gyökerezik, a trioból viszont egyértelműen a Sabbath a legmetálosabb csapat nemcsak a zenében, de fazonra is. Persze biztos volt némi tudatos tervezés a megjelenést illetően, azonban a tudatosság mellett a véletlenek is rányomták bélyegüket a Black Sabbath imidzsére. Ott van rögtön a kereszt, ami Ozzyék esetében nem egy aprócska ing alá rejtett elsőáldozási ajándék ami csendesen megbújik a vadul búrjánzó mellkasszőr rengetegében, hanem egy rohadt nagy fém feszület, amit büszkén viselt a Sabbath mind a négy tagja tán még a fürdőkádban is. De mit jelképez a kereszt? Talán azt, hogy a Black Sabbath egy keresztény metal csapat és valójában akkor alakult a banda mikor együtt ministráltak? Vagy éppenhogy sátánisták, csak annyira durván azok, hogy kétszer fordítottak a kereszten?  Esetleg vámpíroktól tartanak és a zsebükben még pár gerezd fokhagyma is lapul? A valódi ok nem kevésbé rendhagyó, mint a fenti verziók bármelyike: a Black Sabbath habitusából eredendően a hagyományos rajongókon túl mágnesként vonzotta a sátánistákat, szektásokat illetve az egyéb okkult érdeklődésű közönséget. Egy ilyen társaság szerette volna, ha a Sabbath húzná a talpalávalót a következő fekete misén, ám mikor a srácok visszautasították az ajánlatot a sátánisták postafordultával rontást küldtek a négy legényre. Geezer Butler babonás ember lévén a keresztben látta a védelmet az átok ellen, és minél nagyobb, annál jobb alapon legyártatott néhányat Ozzy fémiparban melózó faterjával. A kereszt így szépen beépült nemcsak a Black Sabbath imidzsébe, de az egész doom metal színtér egyik alapkellékévé vált a Trouble-től kezdve egészen a Cathedralig.

A kereszt mellett a nyilvánvalóan hosszú hajon túl dús bajusz tette teljessé a képet,  amely Ozzy kivételével minden tag arcát ékesítette (kokainfogyasztási szokásai ismeretében valószínűleg praktikus okai lehettek az arcszőr hiányának, elkerülendő, hogy a drága kóla fennakadjon a bozóton). Mivel a metal (teszem hozzá tévesen) tradicionálisan maszkulin műfajként van elkönyvelve, így az arcszőrzet különböző kombinációi korokon és alműfajokon átívelve keretezi sok muzsikus arcát, sőt akár annak védjegyévé is vált. Gondoljunk csak a drága jó Lemmyre, nyugodjék békében, és ikonikus bajszára, bár róla még lesz szó bőven, mert bizony komoly influencer volt az öreg. Iommi bajszáról még annyit, hogy szintén funkcionális szerepet tölt be, ugyanis a kis Tony-t sebhelyes arcúnak csúfolták gyerekkorában az ajkán éktelenkedő heg miatt, illetve egy petárda okozta sérülést is a gondosan megkomponált arcszőrzetével rejti el a leleményes gitáros. 

Szóval a kereszt meg a bajusz pipa, de hiányzik még a harmadik összetevő az ős metálos fazonhoz, ami pedig nem más mint a bőr. A Black Sabbath esetében ez nagyjából a fekete bőrkabátot jelenti, nem úgy a Judas Priest esetében, ahol nagy valószínűséggel még a zokni is szegecselt bőrből készül. Szóval, aki hagyományőrzésből ős metálosnak szeretne öltözni, első lépésként szakítson meg minden kapcsolatot a fodrászával, szerezzen be egy min. 20 centis feszületet, fekete bőrkabátot és ne feledkezzen meg a sűrű, vastag bajuszról sem. Fülbevalónak ajánlanám a Black Sabbath kb. első 6 lemezét.

Bőr és acél (Heavy Metal, NWOBHM )

Valószínűleg minden valamirevaló cserzőüzem falán ott fityeg Rob Halford képe, aki mára jó eséllyel az iparág védőszentjévé vált, hisz kevesen tettek annyit a bőr népszerűsítéséért mint a Metal God és zenekara, a Judas Priest. A srácok úgy gondolták, hogy menő húzás lenne, ha Rob egy motorbiciklin lovagolva színesítené a színpadképet, és persze ehhez illő motoros ruhát is öltene, szóval nagyvonalakban így született meg az ikonikus "Halford-look", azaz a sildes bőrsapka, pilótaszemüveg, szegecses csuklópánt, illetve egyéb bőr és fém kiegészítők különböző kombinációi. Később aztán az extrém metal zenekarok előszeretettel válogattak ebből a színes eszköztárból (gondoljunk csak a black metál túltolt csukló és alkarpántjaira), azonban a klasszikus heavy metal outfit először a Judas Priestnél tündököl teljes pompájában. Persze a bőr motoros szerkó nem Rob találmánya, az alapfazon a "The Wild One" című 1953-as moziban tűnik fel, ahol a szerelést Marlon Brando ölti magára a Black Rebels Motorcycle Club vezérének szerepében. Ebben a filmben hangzanak el azok az ikonikus sorok („Mi ellen lázadsz, Johnny?" „Mi ellen lehet?”), amit kétségtelenül egy olyan lázadó műfaj is magáénak érezhet, mint a heavy metal. Mégis egy másik rebbelis közösség, a Leathermen néven ismert meleg szubkultúra teszi elsőként magáévá ezt a viseletet és annak tükrében, hogy Rob Halford vállaltan homoszexuális, sokkal inkább valószínű, hogy innen jött az ihlet. Érdekes belegondolni, hogy a Judas Priest, illetve maga a heavy metal  is alapvetően egy férfias, macsó imidzsre törekedett, mégis egy meleg közösség öltözködési stílusát vette át és ez bizony sokakban csak Rob Halford 1998-as coming out-ja után tudatosult. Addig a többség szemében a tipikus rosszfiút jellemezte ez az öltözet, mert aki metálos az természetesen alapból bajkeverő. Jól példázza ezt a sztereotípiát gyerekkori kedvencünk, a "Kincs ami nincs" című film, ahol Bud Spencer és Terence Hill egy tucat leatherment kalapál laposra, márpedig aligha lehetett a készítők célja, hogy egy csapat homoszexuális kalóz terrorizálja Pongo-Pongo jámbor lakóit. 

Mivel már a 80-as években járunk, a bőr kultuszra az akkortájt népszerű barbár trend (Conan, a barbár ugyebár) is erősen hatott, amit a Manowar maxolt ki a gusztustalanságig, de például a svéd ős-black metal Bathory is szívesen ment ki az erdőbe kardozni egy jót  egyszál bőralsóban, fittyet hányva a kullancsveszélyre.

Ugyanakkor már megjelentek az új barbárok a kapuk előtt, akik fésületlensége nem csak a zenéjükben, de az öltözködésükben is megmutatkozik.

Töltényöv és cicanadrág (Extrém metal)

Nem is oly rég egy nagyáruház parkolójában egy már-már kriptozoológia felfedezést tettem: alkalmam nyílt megpillantani a thrash metálos 80-as évek vége óta kihaltnak vélt alfaját a klasszikus germán thrashert, távol természetes élőhelyétől, a Ruhr-vidéktől. Mivel az extrém szűk farmernadrágnak köszönhetően meglehetősen lomhán mozgott, így könnyű volt megfigyelni a példányt, amely korai fajtársaihoz hasonlóan Sodom, Slayer és Destruction felvarrókkal díszített ujjatlan farmer mellényt viselt,  ami alól a Kreator Pleasure to Kill albumát népszerűsítő pólót láttam kivillanni. Persze nem hiányozhatott a fajra jellemző fehér színű, magasszárú sportcipő sem. A minden szinten túltolt 80-as évek nosztalgia úgy tűnik a metált sem kíméli, így a neo-thrasherek is előszeretettel öltik magukra apáik ruháit, bár ma már gond nélkül lehet kapni előre gyártott battle-mellényt például, így nem kell a felvarrók rögzítésével bajlódni, vagy anyuval Metallica logót hímeztetni. 

Mivel a thrash metál zeneileg is sok elemet vesz át a hardcore punkból, így nem csoda, hogy az öltözködés is utcaibbá válik szemben a klasszikus heavy metál inkább színpadra szánt bőrcuccaival. Megjelenik a farmer és ezzel együtt a bőr némiképp háttérbe szorul (maximum csuklószorító vagy kabát formájában bukkan elő, bár arra is illik kívülről farmer mellényt húzni), illetve feltűnik a töltényöv, mint kötelező kiegészítő. Korábban már említettem, hogy lesz még szó Lemmyről, hát tessék: ugyan nem nagyon találtam erre vonatkozó egyértelmű információt, de megkockáztatom, hogy a rock'n'roll világában ő aggatott magára először töltényövet, ami mondjuk logikus is lehet annak fényében, hogy Mr. Kilmister komoly második világháborús gyűjteménnyel rendelkezett és bizony egyik másik tárgy sokszor épült be Lemmy ruhatárába (köztük olyan finoman szólva is kényes darabok, mint a vaskereszt vagy az SS tiszti sapka, de inkább állt emögött a punkos lázadás, semmint bárminemű ideológiai szélsőség). Ezt vitték tovább, illetve tolták túl a teuton thrasherek, pl. a Destruction, akik a Sentence of Death EP borítója alapján minimum katonai puccsra készülnek, de az is kiderül, hogy a thrash metálos sem köp a földre undortól torzult arccal, ha bőrnadrágot kell öltenie.

A 80-as évek amúgy is az "izmusok" ideje, a trash megtermékenyítő hatásának köszönhetően olyan extrém műfajok burjánzanak szépen egymás mellett, mint a death illetve a black metal, de ott állnak már a temető kapujában a goth-ok (bár ők inkább az ős metálból, meg a post-punkból táplálkoznak) de ugyanígy említhetném a grindcore vagy az industrial metál jeles képviselőit is. Ugyan van átjárás a műfajok között, mégis mindenki saját hangra (és persze külsőre) törekszik. A 80-as évek death metal bandái kinézetben még nehezen különíthetők el thrasher társaiktól,  ám később sem a külsőségeken van a hangsúly: nulla sallang, csak egy  fekete zenekaros póló (lehetőleg kinyúlt és rommá mosott), fekete vagy terepszínű gyakorló, bakancs meg bikanyak és kész (a képen a halál metál kedvenc boy-groupja, a tinilányok örök kedvencei a Cannibal Corpse látható, a fenti dresscode-nak megfelelően).

A black metál ezzel szemben végtelenül hatásvadász és ennek megfelelően nemcsak az első (Bathory, Venom, Hellhammer, Celtic Frost), de a második hullám (Mayhem, Emperor, Immortal) is a Judas Priest ruhásszekrényében turkál. Kiegészítőnek jöhet a fordított kereszt vagy egy csinos pentagram, a százas szegekkel díszített (és minden praktikumot mellőző) alkarvédő, illetve a szcéna legfőbb ismertetőjegye: a corpsepaint. Bár black metalos berkekben először Per "Dead" Ohlin mázolta fehérre az arcát, a hullasmink mégsem az ő találmánya (max. a név etimológiája írható a számlájára, hisz Dead nevéhez méltóan hullasápadságra törekedett, amit kezdetben arcfestéssel ért el,  később pedig egy vadászpuskával tökéletesített...R.I.P.). Az arc kipingálásának tradíciója a shock-rock felől érkezik, ami nem önálló zenei stílus, hanem olyan előadókra alkalmazott terminus, akik kifejezetten polgárpukkasztási indíttatásból sminkelik magukat rémisztőre. Screamin' Jay Hawkins, Arthur Brown, illetve Alice Cooper az első nagy arc-festőművészek, illetve idekívánkozik a Kiss is, bár Peter Criss dobos cica-sminkje inkább egy jól sikerül gyereknap hangulatát idézi, szemben például King Diamonddal, aki egy kész temetőt képes magára festeni. A corpsepaint aztán az évek során olyannyira a black metál sajátjává vált, hogy a mai napig (szó szerint) pofára be lehet lőni, hogy adott banda ebben a stílusban utazik.

Ha már a sminknél illetve a 80-as éveknél tartunk, akkor röviden tisztelegjünk a haj-metal bandák előtt is, főleg mert talán nincs is egyéb olyan irányzat, ahol ennyi ellentmondás van a külső és a tartalom között. Hiszen miért akarna valaki kvázi nőnek öltözni, ha közben minden dala a csajozásról szól. Ez részben olyan ősöknek köszönhető, mint David Bowie, aki nemcsak elfogadottá, de egyben menővé tette az androgün fazont, és a 80-as évek ízlésficamába elég jól illeszkedett ez a formabontó megjelenés. Mindemellett talán könnyebben ment át a szűrőkön a sok kúrós, partizós hímsoviniszta szöveg is, ha csajnak maszkolt gyíktestű srácok dalolnak szőrös-bajszos hímek helyett.

Az olyan bandákat, mint a  Mötley Crüe, vagy a Poison csupán jóindulattal nevezhetjük metálnak, mégis itt a helyük a felsorolásban, hiszen egyértelműen eleget tettek a formabontó megjelenés követelményeinek, továbbá ők is  szépen merítettek a klasszikus heavy metal örökségéből (illetve azt se felejtsük el, hogy pl. a Pantera is hajmetálnak indult aztán végül csak észhez tértek…)

Folytatás következik....