Mostanra annyira benne vagyok, hogy a minap egy esküvőn, a boldogság pergő könnyeivel az arcomon szaladtam a táncparkettre kornyikálva ropni, mikor a zenekar egy Creedence dalba csapott.
A classic rock fogalom (ejtsd: rádiós tematika) meglehetősen átfogó, mind az időszakát tekintve, mind az alá tartozó elemeket. Stabilan tartja magát, sosem hanyatlik a népszerűsége, mindig ott van a porondon. Nincs olyan klub-, tóga-, karaoke-, vagy házibuli, ahol ne hangzana el legalább 1-1 rock klasszikus. Bár hivatalosan nem számon tartott a classic rock elnevezésű műfaj az irodalomban, mégis mind tudjuk mire gondoljunk a hallatán. Az ebbe tartozó előadók, vagy inkább sikerszámok inspirálták mai kedvenceinket, jelentettek nekik kiindulási pontot, zenébe beleszerelmesedést. Örökzöldek, egyben megkerülhetetlen jelentőségűek ezek az alkotások, ezért váltak klasszikussá.
Kellemes nyári nap volt, amikor a Kollégával méltattuk magunkat, miszerint mi micsoda örökifjak vagyunk, nem fog rajtunk az idő fémfoga, sőt a taste freeze nevű jelenséget csupán hírből ismerjük. Mi bizony nyitottak vagyunk a vadiújra, valóságos felfedezők, party arcok a javából, s kizárólag előre tekintünk. Ebben a felvilágosult, egyben tartalmas beszélgetésben vallottam be szempillámat rebegtetve, hogy reggel munkába jövet célzottan valami újdonságot akartam hallgatni, ebből annyi lett, hogy Jefferson Airplane szólt a fülesemben egész úton. A Kolléga coming out -ja következett. Szintén azon a reggelen negyed órát ült a kocsiban indulás előtt, azon töprengve milyen muzsikára vezessen melóba, végül beírta a streaming keresőjébe “classic rock”, és boldog volt a playlist-tel. Azóta ilyeneket nyomatunk napközben (is) dolgozáshoz. Van élet a Born to be Wild-on túl. Ha már a könyöködön ömlik ki a Smoke on the Water, Whole Lotta Love, meg a Sweet Home Alabama, de szeretnél olyan menő lenni mint mi, íme. Ajánlok most a figyelmedbe négy kevéssé ismert rock együttest a kategóriában.
FOGHAT
Az 1971-ben alakult londoni Foghat számos tagcserével, hosszabb-rövidebb szünetekkel, pár újraélesztéssel a háta mögött máig üzemel. Nevük nem valami fennkölt gondolatból, vagy mitológiai vonatkozásból ered, Dave Peverett alapítótag tesója tolta be Scrabble-özés közben a szót. Megalakulásuk után Amerikába mentek lemezszerződést aláírni Albert Grossman frissen létrehozott Bearsville kiadójával.
Az ötödik albumuk magasságában javaslok megismerkedni velük, a korábbiakat még ellepi a boogie rock pora, ami zavaró lehet. A 70’ évek közepe volt az egyik legkiforrottabb időszakuk. Kiéleződött, az amerikai hangzás az angol habitussal mennyire rátermett egyveleg. Indításnak a Fool for the City éppoly vaskos, mint a Night Shift korong. Ekkorra aranylemezes stadion megtöltős eredményeik vannak. Annyira erősek élőben, hogy az első live lemezük sikere messze felülmúlja minden megmozdulásukat valaha. Engem a 2010-es Last Train Home ugyanúgy megnyert a korszerű, egyben füstös blues taktusaival.
Számítóbb, átgondoltabb a 2016-os Under the Influence, gitárszólók, groove-ok terén érettséget sugároz. Jazz és soul behatások tarkítják, az I Heard It Through the Grapevine feldolgozás rajta ékesen kiabálja eme elméletemet.
A Slow Ride a legelterjedtebb számuk, én a második legnépszerűbb Fool for the City-t jobban élem.
Pontosan nyolc aranylemezt, azonfelül két platinát tudhatnak magukénak.
THE LOVIN' SPOONFUL
A Summer in the City megahit Joe Cocker neve alatt terjedt el, no de ki az eredeti szerző? Talán Woodstockban lettek spanok, elvégre ott mindkét fél fellépett, mégha erről nincsenek is részletgazdag emlékeik. Beismerem, az ennyire molyrágta, tinglitangli rock messziről kiütést okoz nekem. Mégis van valami megfoghatatlan bennük, ami magával ragad, tele vannak megkapó dallamokkal. Pszichedelikus szar - ez a helyzet - folk gyökerekkel. Azóta nem tudom kiverni a fejemből a Coconut Grove-ot, mióta először hallottam.
A The Lovin’ Spoonful a 60’ évek elején állt össze New Yorkban, amolyan válaszként a brit invázióra. 1966- ban a fél zenekart letartóztatták kábítószer birtoklásért, ami a lassú felbomlásukig vezetett, így viszonylag rövid a pályájuk. Ellenben John Sebastian gyümölcsöző szólókarriert futott a szétválást követő években, s jelenleg is aktív. 1991-ben nagy újrakezdés történt, ám ez viharosra sikeredett, új anyagot pedig nem hozott. Máig vannak The Lovin’ Spoonful néven fellépések Joe Butler, és Steve Boone alapítótagok vezetésével.
2000 márciusában került be az eredeti formáció a Rock and Roll Hall of Fame-be.
MOUNTAIN
Az én személyes kedvencem. Sok-sok éve hallottam a Better off with the Blues dalukat, azóta kész vagyok, nem eresztenek. New York-ból indultak 1969-ben, a heavy metal kialakulásának nagy influencerei (emígyen állítom be őket divatosnak). A korábbi Cream producer és zeneileg tanult Pappalardi, a kanadai a dobos, a jazz billentyűs, valamint az önképzett rock’n’roll gitáros fenemód kiváló recept volt valami nyers, egyedülálló összehozásához. Viszonylag kevés a produktumuk, a hosszú éveket, gyakori tagcseréket nézve, azt mondom a Mountain Leslie West hol futó, hol nem futó projektje. Ám amikor épp csinálja, akkor ügyesen csinálja. Máig az 1970-es Mississippi Queen a legismertebb Mountain nóta, titulálhatjuk egyslágeres együttesnek. Jimi Hendrix kedvence a Never in My Life volt. Jómagam a 2002-es Mystic Fire kiadvánnyal kezdtem a felfedezést, azóta is lelkesen terjesztem a hírét. Eddig senkit nem érdekelt.
THE ALLMAN BROTHERS BAND
Igazi klasszikus, legenda, ikon. A southern rock úttörői, sőt megalapítói, amiért meglehetősen hálásak vagyunk. Négy Rolling Stone “Minden idők legjobb…” listában szerepelnek, kétszer kaptak Grammy- díjat, 1995-ben avatták be őket a Rock and Roll Hall of Fame-be. Vannak country, blues és rock dalaik egyaránt, illetve ezek vegyítve. Ínyenceknek kifejezetten javallott a fülelésük, ugyanis nem ritkák az összetett, szépen kibontott, zsenialitásba fulladó jazz futamok, akár 30 percben - leginkább élőben (lásd: Mountain Jam). Ezen falloszverések kedvelőinek, szorgalmazom a koncertfelvételek hallgatását. A könnyedebb témák fogyasztói nyugodjanak meg, normális embereknek való szerzeményeik is léteznek bőven.
Az ABB 1969-ben alakult Floridában. Történetük sajnos kész dráma. A lenyűgözően tehetséges Duane Allman 1971 októberében, mindössze 24 évesen hunyt el motorbalesetben. Majd egy évvel később Berry Oakley bőgős, úgyszintén motorbaleset áldozata lett. Históriájukban szerepel még - többek között - árulás, hepatitis C, heroin-túladagolás. Mindezek ellenére rengeteg sikert tudhatnak magukénak. A sztorijukról két könyv jelent meg, magyar fordítás nem készült belőlük.
A terjedelmes diszkográfiába bátran vessétek bele magatokat, hamisítatlan klasszikus.
