Mielőtt a fenti kérdésre válaszolnánk sokakban bizonyára joggal merülhet fel egy másik kérdés: ki a fene az a Dax Riggs?
Nos, aki valamennyire jártas a sludge metal világában, az jó eséllyel találkozhatott már a new orleans-i Acid Bath nevével. Dax mikrofonnal a kezében koptatta a világot (ezúttal nem) jelentő deszkákat a banda frontembereként hat remek éven át, nagyjából 1997-ig.
Az Acid Bath igazi „mi lett volna ha” banda, akiket ugyan hatalmas underground respekt övez és akikben megvolt minden egy Pantera szintű mainstream áttöréshez, mégis valahogy ott ragadtak a luisiana-i mocsárban.
Hiszen mi lett volna, ha Audie Pitre basszer nem hal meg autóbalesetben családostul? Vagy ha az Acid Bath lemez borítókhoz nem John Wayne Gacy, illetve Kevorkian doktor szolgáltatja az artworköt? Mi lett volna ha, Sammy Duet csak egy kicsit kevésbé sátánista, vagy ha nem próbálják meg közös nevezőre hozni a death metalt, a sludge-ot, a deltabluest, meg a déli gótikát?
Amúgy valószínűleg minden ugyan így történik, hisz a fenti összetevők akár sikerre is kárhoztathatták volna a bandát, de aki valaha megmártózott a savfürdőben, annak rögtön világossá vált, hogy itt most nem a Slipknot bohóckodik vagy Marilyn Manson játssza a műsátánistát. Az Acid Bath túl valódi volt, túl mocskos és mocsárszagú. Mondhatni fennállt a veszélye annak, hogy a végén behordják a sarat…
Szóval gyorsan feloszlottak, hogy még véletlenül se legyenek aréna rockerek és kávét se kelljen reklámozni, ha megcsappan a lemezeladás (bár úgy hírlik előtte még rögzítettek egy harmadik albumot „Killer Rat Poison” címmel, ami sohasem jelent meg, ellenben Sammy Duet adott belőle a haverjainak..)
Duet aztán pengetett kicsit a Crowbarban, majd megcsinálta a Goatwhore-t és jó sátánistához híven azóta is szorgalmasan hirdeti a gyűlöletet. A dobos meg a szintis nagyjából polgári foglalkozás után nézett, Dax Riggs pedig szépen elkezdte építgetni a szóló karrierjét.
És bizony jól tette, hisz milyen kár lett volna, ha ő is hideg burkolónak áll és csak néha dudorászik csempe rakás közben elmerengve a dicsőséges múlton.
Dax ugyanazt a nazális zöngét hozza, mint például Beck (olyan, mintha kicsit mindig taknyos lenne..), de nála a hangjából áradó „leszarom-attitűd” acsarkodó gyűlölettel párosul (ez az acsarkodás főként az Acid Bath-es időkre jellemző, a szóló munkái során aztán ez a harag a déli gótikára jellemző okkult blues-zá „szelídül”).
Az első zenekarnak álcázott szóló produkció (Agents of Oblivion), zeneileg még inkább a metal felé billenti a mérleg nyelvét, a későbbi lemezek viszont már egyértelműen blues-os, alternatív rockos jegyeket mutatnak, nyakon öntve egy jó adag déli fülledtséggel. Nekem hangulatában valahogy mindig az Angyalszív című filmet juttatja eszembe, főszerepben (az akkor még nem agyag arcú) Mickey Rourke-kal.
2007-ben jött ki a zseniális „We sing of only blood or love” lemez, majd ezt követte 2010-ben a nem kevésbé jól sikerült „Say goodnight to the world” c. korong. Az ember már azt hihette Riggs úr beállította a tempomat-ot és eztán majd háromévente szépen jönnek az új lemezek, ám ehhez képest azóta síri csend (bár a „síri” jelző kétségkívül remekül illik a művész úr eddigi munkásságához).
Míg mondjuk a Guns jó sokáig lélegeztetőgépen bírta tartani tetszhalott rajongó táborát egy új lemez ígéretével és a Tool is sikerrel szivatta követőit kamu hírekkel éveken keresztül, addig Daxnek olybá’ tűnik nincs szüksége efféle kétes hírverésre.
Maroknyi rajongótábora (köztük jómagam is) nyilván örülne néhány új dalnak, de legyünk türelmesek: vegyük elő a régebbi lemezeket, ismertessük meg másokkal vagy írjunk ilyen nekrológ-szagú cikkeket, nehogy elfelejtsük őt..
Persze a kérdés továbbra is a következő: hová tűnt Dax Riggs?
Hát azt bizony nem tudja senki.
Vagyis inkább ördög tudja…
Fotó: Nathaniel Shannon / Dax Riggs Facebook
