Valamiért elsiklottunk efelett a könyv felett. Gőzöm sincs, hogy miért, de vissza kerestem és csak annyit írtunk róla, hogy tető alatt lesz, illetve megjelent. Most, hogy akciós áron be lehetett szerezni, nekiugrottam és meg is tudtam, hogy mi jár az alacsony növésű, örök thrasher Scott "én nem iszom igazán" Ian fejében.

Tényleg megcsúsztunk ezzel a cikkel, de hátha most kedvet csinál valakinek, hogy elolvassa, vagy esetleg újra olvassa. Nem szeretem az Anthrax-et, konkrétan élőben egy nagyon rossz bandának tartom, mondom ezt úgy, hogy már több ízben is láttam őket annak ellenére, hogy tényleg nem szeretem, amit csinálnak. Amikor olvasunk egy-egy életrajzi könyvet, akaratlanul is elkezdem hallgatni a banda zenéit, vagy a főszereplő projektjeit. Na, de még is, mi a francért vettem meg és olvastam el ezt a könyvet? Mert kíváncsi vagyok, mert azért a világ egyik legnagyobb metal zenekarának alapítójáról szól, mert szeretek olvasni, és érdekel, hogy más, hogy látja ezt az egész világot. Ja, és persze a konkrét könyveknél akciós volt, ami sokat nyomott a latba.

A könyv a megszokott minőség, csak arra kell figyelni, hogy ne felejtsd a táskádban, mert tuti, hogy összegyűrődik, meghajlik. Szerencsére sikerült kiegyenesíteni pár súlyos lexikon segítségével. Na, de miről is szól a  könyv? Most figyelj, megfogsz lepődni, de Scott életéről, egészen a gyerekkorától a Worhsip Music utáni időkig. Időm volt, így viszonylag hamar kivégeztem a könyvet, napi egy-egy óra olvasással egy hét alatt a végére értem. Sok újdonságot felépítésében nem hordoz a könyv. A szokásos ..., gyerekkor, zenekar alapítás, csúcs, bukás, újra sikerek story vonalon megyünk. Persze, közben vannak hullámvölgyek, problémák, és hatalmas örömök is. Mint bárkinek az életében. Ha olyan könyvre vágysz, ami azonban izgalmas, és nem ezen a síkon halad, akkor Koltai Róbert - Sose Halok Meg! könyvét ajánlom, mert az öreg ott ugrál az idősávon rendesen, és pont ettől lesz annyira izgalmas a könyve. De térjünk vissza az Anthrax-hez. Az előszót Kirk Hammet írta, ami nekem marha szimpatikus volt, nem is értem, hogy a csávóról, hogy nem született még valami önéletrajzi könyv. Scott átlagos, zsidó zenészgyerek volt. A szülök veszekednek folyton, anyuka bipoláris depresszióval küzd így folyamatosan rettegnek a srácok, hogy otthon mi vár rájuk. Aztán a zenében, a horrorfilmekben és a képregényekben megtalálja a mentsvárat a kis szemöldökös barátunk (Igen, már gyerekkorában is ekkora volt a szemöldöke)

Szimpatikus lett-e a gitáros bácsi a könyv alapján? Ez volt az első kérdésem, amikor leraktam az olvasmányt. A válaszom az, hogy van, amit értékelek benne. Értékelem, hogy eltökélt, és tudja, hogy mit akar az élettől. Nem volt B-opció csak és kizárólag a zene, és ezért feláldozott mindent. Ettől függetlenül azt érzem, hogy sok ferdítés van a könyvben, mint anno volt a Cavalara önéletrajzban is. Az első, ami nekem feltűnik "Az én sosem / csak ritkán" mondatok használata, amit előszeretettel használ, ha piáról vagy drogról van szó. Az én sosem drogoztam keményen, nem próbáltam semmit dolgokat nem igazán tudom elhinni. Oké, szívni szívott ezt beismeri, és egyszer gombázott is. Oké, de azért nekem ez valahogy gyenge lábakon áll, főleg azután a kijelentés után, hogy "Én nem piáltam annyit, csak ritkán csaptam szét magam" Majd elkezdi mesélni, hogy tizenegy-két évesen már a szájvízes palackba töltötte az olcsó vodkát, hogy totál készek legyenek a suliban is.... Azért ez a mentalitás nekem nem azt mutatja, hogy a kis szakállas csávó nem piált úgy, mint a többiek.... A másik ilyen momentum, a könyv második felében jön elő többször, amikor azt olvasod, hogy úgy szétcsapta magát. Na, mindegy, az emlékek megszépítik, és csorbítják a dolgok élét, ez biztos. Nem az én dolgom ítélkezni felette.

A könyv amúgy végig olvastatja magát. Ilyen szempontból olyan, mint az Ozzy-könyv. Nincsenek benne akkora szorik, de mivel sok zenészt említ, így folyton van valami, ami miatt tovább olvasod és még tovább. Talán a Bush éránál volt pár oldal, amikor untam a könyvet egy kicsit, mielőtt kezdődtek a harmadik énekessel is a gondok. Ettől függetlenül végig pörögtem rajta, és vártam, hogy a kezembe vegyem és haladjak tovább. Jó érzéke van az íráshoz a faszinak, de nem is csoda, hiszen Stephen King-en nevelkedett a szakállas metalos. Érdekes volt ovlasni, hogy lett Corey Taylor majdnem a zenekar énekese, hogy tért vissza Bush vagy éppen Joey. Érdekes, hogy Frank és Charlie, hogyan ölik egymást, illetve nem is gondoltam volna, hogy a dobosnak milyen oroszlánrésze van a zenekarban. Érdekes volt a számomra. Azon azért jót röhögtem, amikor Ozzy nem ismerte fel Gene Simmons-nak maszkírozva, illetve azt a részt is imádtam, amikor először találkoztak Kirk Hammettel közösen a bálványukkal Gene Simonnsszal. Ha megkérdezi valaki, hogy megvegye-e ezt a könyvet azt mondom, hogy méltó helye lesz a könyvespolcon, és egy jó befektetés, nem úgy, mint sok más zenei témájú könyvkiadvány.

Béke, Szeretet, Metal