Újabb zenészről szóló könyv, újabb kritika! Ennek már csak így kell lenni, nem? És persze, hogy az ír a black metalos Adam Nergal Darski könyvről kritikát, akinek köze nincs a black metalhoz. Az Eretnek Vallomásai kapcsán, ha keresztre akartok feszíteni érdemes lesz tovább olvasni, de feltétlenül hozzatok magatokkal áldozati bárányt!

Dudich Ákos nevét arannyal és csak nagybetűvel szabad ezek után írni. Nem nyugszik és folyamatosan ontja nekünk a magyar kiadású könyveket. Mikor megtudtuk, hogy Adam Nergal Darski életét bemutató Egy Eretnek Vallomása című mű is megjelenik magyarul egyből rendeltem két könyvet. Ebből az egyiket majd most kisorsoljuk köztetek valahogy. Eredetileg poénosan a könyv csak decemberben jelent volna meg, ha jól tudom, de az égiek is azt akarták, hogy hivatalosan is szeptemberben lásson napvilágot. Postázás pipa, 15-én a Dürerben mindenki átvehette a saját kis példányát, és mindenki posztolhatott egy képet az instagramjára, hogy a fejlécben ott a nevecskéje. Ezek után pedig kezdődhet az olvasás.

Voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy a Düreres megjelenés előtt már kezemben volt a könyv, sőt ekkorra már bőven ki is végeztem. Eddig két könyvet olvastam Ákos fordításában (Rex és Max) Ebből az egyik nagyon megnyerő volt a számomra, az utóbbi pedig hatalmas csalódás, magában az emberben. Ezek után jött Nergal könyve, most pedig következik majd a Minsitry könyv (annyit dumáltatok róla, hogy milyen jó…) Kíváncsisággal telve vetettem magam bele magam a mélyinterjúba. Mert igazából ez nem egy elbeszélős, sztorizgatós könyv, hanem sokkal inkább egy interjú sorozat összeválogatása.

Az eleje a szokásos módon indul, gyerekkor, apa-anya, tesó, iskola. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ezeken a kötelező körökön mindig át kell rágnunk magunkat azért, hogy megértsük miért is lett olyan a főhősünk amilyen. A könyv még bőven a The Satanist album előtt készült, ami szerintem egy kicsit elkapkodott lépés volt. Persze Nergal szerint, nem lesz nagyobb a zenekar körüli felhajtás már, de azért be kell ismerni, hogy a 2009-es album hozta meg az igazi áttörést a lengyel brigád életében. Így talán érdemesebb lett volna ezután a fejezet után könyvírásba kezdeni, ráadásul így hiányzik a Me And That Man projekt is, amire nagyon kíváncsi lettem volna. 

Az interjú sorozatot úgy képzelem el, ahogy az le is van írva a könyvben, hogy Nergal közegében készült. Én leginkább úgy tudom az egészet magam elé képzelni, hogy egy hatalmas bőrkanapén dumál mindenről Lucifer helytartója. Az egyházat is elhagyó Darski bácsi nagyon sok mindenről mesél, nagyon feleslegesen, és csak a lényeg marad ki. A zene, illetve engem ez érdekelt volna, hogy egy kicsit jobban beleshessek a Behemoth mindennapjaiba, világába. Persze most a rajongók ostorozni fognak engem, de az ős vad sátán fanatikusok amúgy se fogják elfogadni ezt a könyvet. Nergal a rajongóit mindig intelligens, nyitott embereknek írja le, így remélem, hogy azért a mi házunk előtt engem se fog senki egy kereszttel várni, hogy arra feszítsen fel. Ez az írás csak egy csalódott olvasó szösszenete. Igen, csalódott vagyok, mert mindent megtudtam arról, hogy Nergal imád csajozni, imádja a minőséget, nem hisz semmilyen Istenségben és, hogy nagyon megérte neki anyagilag a lengyel The Voice műsorban való szereplés. Ezen kívül talán három érdekes dolgot tudok megemlíteni a könyvben. Az egyik az az, hogy a zenekar egyik tagját egyszer kínozta a vesekő, amitől majd megdöglött, de akkor is letolta a bulikat, amiket le kellett. A Cannibal Corpse énekese, Corpsgrinder igazából Shitmaster volt a közös turnéjukon, a túlzott alkohol fogyasztásnak köszönhetően. És, hogy Nergal a kórházból is irányította a zenekart és a mögötte működő gépezetet. Apropó irányítás, az énekes-gitáros nem szereti elengedni a gyeplőt, ennek többször is hangot ad, a kérdés az csak az, hogy ez mennyire van jó hatással a zenére, vagy a zenekarra?!

Nekem nagyon hiányoztak az olyan zenekaros történetek, mint amik a Rex könyvben megtalálhatóak, mellette pedig engem marhára érdekelt volna, hogy mit élt át a kórházban. Jobban ki lehetett volna azt a témát bontani. Biztos vagyok benne, hogy nem egy kellemes emlék, de ebből a részből sokkal többet kellett volna mutatni, mert az átlag halandónak, mint nekem, is érdekes. Tisztelem Nergalt, hogy legyőzte a leukémiát, tisztelem, hogy nem adta fel és tisztelem, hogy azóta is igyekszik odafigyelni magára, de nem tisztelem ezt a könyvet. Ez nem Dudich úr hibája, egyszerűen szarul vannak összerakva a kérdések. Eglinton akármennyire jól megszerkesztette az angol kiadást, ő sem tudott csodát művelni. A kérdések zöme, akár kukacoskodó, akár nem olyan, mintha a nők lapjában olvasnád. Semmi extra, semmi olyan, ami igazán előre lendítené a történetet. Persze, hogy szerepelnie kell Nergal komolyabb kapcsolatának a könyvben, de nem hiszem, hogy a könyv jó nagy adagjának csak erről a hölgyről kellene, hogy szóljon.

Ettől függetlenül a könyv olvastatja magát és ott a helye a polcon, mert a metal történet egy lényeges darabja. Én, ahogy már említettem előrendeltem egyből, minden habozás nélkül. Örülni kell, hogy egyre több könyvet fordítanak le az anyanyelvünkre és érdemes elolvasni őket, mert ettől nem lesztek kevesebbek, maximum nyertek egy újabb nézőpontot. Pontosan így vagyok én is ezzel a kiadvánnyal. Csalódtam, de látom, hogy Darski, hogy látja a világát, a világot. Vannak mozzanatok, amikkel egyet tudok érteni, de vannak olyanok is, amiktől totál távol tartom magam. Olvassátok el és alkossatok saját véleményt. Mi meg jövünk mindjárt valami játékkal a könyvért cserébe! Béke, Szeretet, Metal