Azt, hogy egy epikus összeállítású, várhatóan jó sokáig elhúzódó turné keretein belül búcsút int a rajongóknak a thrash metal alapvetés Slayer, talán már senkinek nem kell külön ecsetelni. Ha szerencsénk van és még három évig búcsúznak a veteránok, akkor éppen négy évtizedes munkásságot maguk mögött tudó négyes számtalan kötelező klasszikust adott a metalnak, szinte minden albumuk alap hallgatnivaló a keményebb műfaj kedvelőinek. A lenti összeállítással, melyben minden albumról egy-egy dalt emeltünk ki, azoknak tervezünk segíteni, akik valamiért a föld alatt töltötték a metalos éveiket és nem ismerik Tom Arayáék munkásságát. Vagy ha éppen valaki fel szeretné eleveníteni, milyen fából is faragták a Slayert.

Persze egy ilyen összeállítás csakis és kizárólag szubjektív lehet, főleg egy ilyen erős életműnél. Több albumon is hegyekben állnak az olyan tételek, amelyeknek ugyanúgy helye lenne az összeállításban, így az, hogy épp melyik került oda, csupán egy képzeletbeli (sokoldalú) pénzérme feldobásával dőlt el. De lássuk akkor!

Show No Mercy (1983) - Black Magic

Kerry Kingék első lemezének címe már megmutatta, mire kell számítani az anyagon. Lehet, hogy a korong csomagolása csak a csúnya borítók versenyén indulhatna értelmes helyezésért, de hogy a Fekete Mágia már itt beszippantotta a szerencsésebbeket, az is tuti. És még mit hozott a jövő!

Hell Awaits (1985) - At Dawn They Sleep

A második Slayer album lett az első igazán "Slayeres" és itt már le is fektették azokat az alapokat, melyeket a következő három albumon a tökéletességig csiszoltak. Ennek egyik kiváló példája az At Dawn They Sleep.

Reign in Blood (1986) - Angel Of Death

Aha, persze. Válasszuk ki a metaltörténelem legtöményebb lemezének egy dalát. Lehetetlen! A címadó mellett mégis az Angel Of Death, ami kiemelt figyelmet szokott kapni, utóbbi csak azért "nyert" ebben a versenyben, mert... egynek muszáj volt.

South of Heaven (1988) - South Of Heaven

A nyitóriff a metal egyik legklasszikusabb kezdése lett, még ha (egy jó nagy) hangyányit hasonlít is a "véresőre". Lehet, hogy a tekerős Reign In Blood után nem erre számítottak a rajongók, de hogy itt is megkapta mindenki, ami jár, az nem kérdés.

Seasons in the Abyss (1990) - Seasons In The Abyss

A talán utolsó igazi klasszikus Slayer album zárótételéről mit lehet elmondani, amit nem tud róla a rajongótábor? Hat percnyi tömény Slayer-gyilok a meredekebb eresztésből. Ahogy a bevezető doomos témázásból kibontakozik maga a dal, az még a legkeményebb, legmogorvább metalharcosok szívét is megdobbantja. Tom éneke meg pont annyira vérfagyasztó, amennyi elég ahhoz, hogy bebarnítsd az alsódat.

Divine Intervention (1994) - Dittohead

Aki azt hitte, hogy majd a Slayer elkényelmesedik és a lassabb vonalat fogja preferálni, a Dittohead képében megkapta az ideális pofánrúgást. Tom Araya úgy köpi a szavakat, mint akinek muszáj, a muzsika meg kb. annyira tömény, mint Pista bácsi tizenöt éves szilvapálinkája. Lehet, hogy egy idő után belassul a dal, de könnyebben emészthető nem lesz! Sajnos a Divine Intervention már nem tartozik az igazán klasszikus Slayer korongok közé, de azért itt is akad bőven halhatatlan téma.

Undisputed Attitude (1996) - Gemini

Na, most egy feldolgozás-albumnál melyik átiratot válasszuk ki? Dirr! Csavar! Válasszuk ki az egyetlen saját dalt, hiszen ha már a hőseinkről emlékezünk, a saját tollból való dalt emeljük ki a figyelem központjába. Nem egy klasszikus dal, de maga az album sem egy hagyományos lemez.

Diabolus in Musica (1998) - Bitter Peace

Ha lehet súllyal kezdeni egy albumot, akkor ez az. A málházós riffek, majd az abból kibontakozó pengeéles riffelés tagadhatatlan Slayer. Persze már ez sem a "klasszikus" éra terméke, így sokan talán túlzottan is alábecsülik, pedig a Diabolus... minden, csak nem puhapöcsű alkotás.

God Hates Us All (2001) - Bloodline

Ha van olyan, hogy tudat alatti pontos időzítés, akkor ez a lemez kiérdemli az egyik trófeát ebben a kategóriában. A szögekkel televert véres Biblia mögé bújtatott, 2001. szeptember 11-én megjelent korong egy modernebb felfogású, de már a régi rajongók szemével "magához térő" Slayert mutatott, a Bloodline pedig vitathatatlanul az egyik legjobb dal a CD-ről (ahogy például a Disciple is).

Christ Illusion (2006) - Jihad

A Christ Illusion egy egyenes középsőujj volt azoknak, akik már temetni kezdték a hőseinket. Az egész lemez tömve van igazi, szinte a klasszikusokkal felérő dalokkal (naná, hiszen újra az eredeti felállás nyomta fel), melyek egyike a Jihad. Persze jöhet a kérdés: miért nem például a Cult, vagy az Eyes Of The Insane? Jó kérdés, ahogy az elején is szó volt róla: szubjektivitás. De mekkorát szól már!

World Painted Blood (2009) - Playing With Dolls

A következő vitatéma: miért ez és miért nem a címadó, vagy épp a Psychopaty Red? Pont azért, mert a Slayer kevésbé megszokott oldalát karolja fel a modernebb felfogású témáival és felépítésével. Ott van benne minden, amit el lehet várni a négyestől, pusztán nem az egyértelműbb megközelítésben.

Repentless (2015) - Repentless

A Jeff Hanneman emlékére írt dal nem hiába lett a (vélhetően) utolsó Slayer lemez címadó tétele: gyors, feszes darálás, agyszaggatás mesterfokon és persze ha már ilyen a dal, az sem árt, ha tocsog a vértől a videó. Nem sok veterán zenész képes ilyen élesre pattintott dalt írni!