Mivel a nagy kedvencek nem sütögetik az új albumokat, így most is az underground vizeire evezünk. Új hét, újabb stoner/doom anyag következik. Jöjjön az Iron Crown Before The Void című lemeze. Füleket tessék hegyezni!

Nem kellett sokat keresgélnem, mikor meg akadt az amerikai trió új albumának a borítóján a szemem. Nem tudom, miért, de a lila színű borítók mindig megbabonáznak. Ráadásul ez az old school rajzos téma mindig is tetszett. Innentől kezdve már egy pontot bezsebelt nálam a zenekar. Sokat nem tudtam meg a bandáról a Facebookjuk alapján, de az tuti, hogy egy viszonylag friss brigádról beszélünk, ugyanis 2016-ban alapították a zenekart. Az első anyaguk 2018-ban jelent meg. Az első Iron Crown anyag összesen öt dalt tartalmazott szemben a mostani nyolccal. A srácokra a szokásos dolgok vannak hatással. A Black Sabbath, Sleep, High On Fire és a kávé.

A hatások alapján már kiderült, hogy nem ez a zenekar fogja megváltani a világot, de akkor mégis miért írunk róluk? Azért mert nem kell minden zenekarnak megváltani a világot. Azért mert elég az is néha, ha vannak zenekarok, akik csinálnak hétköznapi zenét, ami kibír szakítani a fülledt negyven fokos metrókocsiból kicsit. Olyan zenével teszi ezt a trió, amit már hallottam, amitől nem fogom eldobni az agyamat és ezerrel azt keresni, hogy hol vehetem meg a lemezüket. De mégis arra sarkal, hogy újra meg újra azért meghallgassam a Before The Void lemezt. A borító után, ami egyből megfogott az a hangzás volt. Hasonlít a Monolord-ra a Sabbath-ra. Ha meghallgatod a nyitó Watcher Of The Realm dalt már egyből tudod, hogy mire számíts. A Great Highway pedig rádob még egy lapáttal a Monolord feelingre.

Az egész albumra egy hömpölygés, örvénylés a jellemző, ami meg is marad. Az tetszik a zenében, hogy nem akarnak túlmutatni azon, amik. Nem akarják túl riffelni, bonyolítani a zenét. Hiszen minek is? Ez tényleg egyszerű stoner-doom, kinek, hogy tetszik...Ami egyedül furcsa a zenével kapcsolatban az az ének. Néhol kicsit jellegtelen a számomra. Nem vesz el a zene értékéből, de lehet, hogy pont emiatt nincs az az agyeldobó hangulata a lemeznek.  Ilyen szempontból a Svéd példaképek még inkább példaértékűek, ahol Thomas (az énekes/gitáros) olyan hanggal rendelkezik, ami egyszerűen megbabonáz. Ettől független nem biztos, hogy a trióba vetett, sziklaszilárd felállást meg kellene bolygatni egy énekessel. Ahogy mondtam, nem kell mindenkinek meghódítani az egész világot.

Ettől független egy kellemes anyagot kapunk az arcunkba, ami remek kiindulási alap lehet sok hasonló zenekarnak, akár itthon, akár külföldön!

Béke, Szeretet, Metal