A 1000mods-ot egy stoner kedvelőnek sem kell bemutatni, mert mondhatjuk rájuk, hogy minimum görög Félistenekké, legendákká nőtték ki magukat az elmúlt évek alatt. 2011 környékén mindig belefutottam valahogy a zenekarba, valahol szembejött és azóta megkerülhetetlen része lett az életemnek. Most meg itt van a legújabb anyaguk, ami Youth of Dissent névre lett keresztelve.

Manapság lett a zenekaroknak is és nekem is egy rossz szokásom. Csomó zenekar csúsztatja az anyagát. Én pedig bele hallgatok egy-egy számba a hamarosan megjelenő albumok közül, ami egy hatalmas baromság. Egyszerűen rossz képet alkotok egy dal alapján a soron következő lemezről, és ez nem jó. A Youth of Dissent-et egyáltalán nem vártam, pedig egy eléggé szépen összerakott kis album. Szerintem marha ritka az, hogy egy zenekar már az első lemezével nagy kultuszt tud maga körül teremteni. Ennek a görög brigádnak pedig ez sikerült, hiszen már a bemutatkozó anyagon a Vidage dalukkal megfogták a félvilág stoner közönségét. Erre az elmúlt években csak a Monolord volt képes (mondjuk más téma, hogy a svédeknél nincs annyi üres járat számomra) De akkor mit is hozott a 1000mods, hogyha nem vártam tőlük semmit?

Egyszerűen mindent. Mostanában rá vagyok kattanva a hangzásokra. Folyton azt figyelem, hogy melyik zenekar, hogy és milyen hangzást állít elő, kevertet ki magának, mikkel kísérleteznek. Ilyen szempontból a zenekar a lehető legjobbkor jött elő az új anyaggal a számomra, ugyanis megtalálták azt a tökéletes hangzást, amit a már említett Monolord mellett imádok. Tökéletesen mocskosan, torzan szólnak a gitárok, amikor arra van szükség, mindezt úgy, hogy az album kristálytiszta, élvezhető hangzása megmarad. A tizenegy dal úgy robog el mellettem, hogy azon kapom magam, hogy újra kell indítani a lejátszási listát. Tényleg semmi okunk nem lehet a hangzás terén a panaszra. De nem is meglepő, hiszen a srácok most négy évet vártak az előző lemezhez képest. Mondjuk, ez sem meglepő, mert közben a félvilágot bejárták. A nyitó Lucid egy pörgősebb dal, nem igazán ez jellemző a lemezre, ez számomra kicsit, olyan klasszikusabb rockos, kicsit brit poprockos vonalú dal. Ettől függetlenül tipikusan az a nóta, aminek a refrénjét lehet majd ordítani a koncerten. Az jutott hirtelen az eszembe, hogy a srcok néhol olyanok, mint anno az Isten Háta Mögött volt a Kényelmetlen lemezzel. Ott is éreztem ezt a húzást a Megbántani Egy Szabótban, mint itt a So Many Days-ben. Persze a két dal marhára nem ugyanaz, de akkoris van bennük ezen a vonalon valami hasonlóság. A csalódás korán ért, a lemez harmadik dala, az a szerzemény, amit én simán lehagytam volna az albumról, vagy kidobom, vagy elrakom kislemez dalnak. A Warped egy ismerős dallamú szám, csak még nem jöttem rá, hogy honnan van ez a téma. Ezzel a dallal nem bírok egyszerűen napirendre térni, sehogy sem illik a többi téma közé. Ezt a csorbát azonban a bontogatós gitártémájával a Dear Herculin azonnal kiköszörüli. Annyira lassú, annyira hömpölyög, annyira beszippant. A végén pedig van egy olyan wah pedálos szóló, amit még Kirk Hammet is megirigyelne. Ehhez a dalhoz hasonló az album záró dala is a Mirrors.

Igazából nem okozott csalódást a zenekar, azt hozták, amire régen vártam volna, noha nem született újabb himnusza a zenekarnak, de ettől függetlenül jó, amit csinálnak. Az első hallgatás után sikerült elérniük, hogy újra meg akarjam őket nézni egy koncerten, reméljük minél előbb újra eljönnek hozzánk. Igazán fasza kis zenekar ez, akik megérdemlik az elért hírnevet. 

Béke, Szeretet, Metal