Vannak a zenében mindenki számára megkerülhetetlen alakok. Legyen szó metalról, rockról, hip-hopról, vagy pop zenéről. Van, amikor ezek a zenészek komoly metszéspontot jelentenek a hétköznapi emberek számára. Van, akik hatását nem lehet letagadni. Lemmy, Bruce Dickinson, Hetfield, Ozzy mind-mind meghatározó énekesei annak a zenének, amit szeretek műfaj kategorizálás és a teljesség igénye nélkül. Alapot nyújtanak, de számomra az egyik örök ikon Philip H. Anselmo marad akkor is.

Philip H. Anselmo neve nekem egyet jelent azzal, hogy az aktuális zenekar lemezét meg fogom venni, és jó eséllyel oda is leszek az anyagért. Habár a szóló albuma nem igazán talált meg magának, attól függetlenül egy izgalmas kalandnak tartom, még akkor is, ha az igaz szerelem a Down és a Pantera (ezzel gondolom nem vagyok egyedül). Mikor megjelent a hír, hogy Phil öltönybe bújt és valami lightos zenét készít, elsőre nem ugrottam rá. Időm se volt igazán, gép előtt sem voltam, így eltelt pár nap mire ránéztem, hogy mi is az az En Minor. Nos, mint kiderült nem csak Phil Anselmo, hanem Jimmy Bower is a zenekar tagja, így még inkább egy pozitív megerősítést, egy plusz löketet kaptam, hogy utánanézzek a zenekarnak. Lőjük le a poént már most az elején, hogy ne kelljen tovább olvasni feleslegesen: az En Minor egy szalonzenekar. Nincs ordibálás, nincs hörgés, nincsenek őrült tempók. Csak és kizárólag melankolikus, nyugodt zene zajlik, amit nem is feltétlen lehet minden alkalommal meghallgatni. 

A negyven fokos kánikulában én sem bírtam rá kattanni a borongós hangulatú, laza dalokra. A viszonylag egyszerű zene, a borongós, esős időben kapott el, viszont ekkora annyira, hogy egy nap többször is meghallgattam a lemezt. Érdekes, hogy az európai terjesztés a Season Of Mist tolja, ami azért eléggé kemény érv amellett, hogy a zenekarnak kell adni esélyt. Nem szokott a kiadó gagyi bandákat maga mellé állítani, habár nem feltétlen az én zenei világom, amit képviselnek, de már csak azért is érdekes a kiadó, mert két hazai előadónk is az istállójukhoz tartozik (Thy Catafalque és The Devil's Trade). Na, de akkor milyen az En Minor?

Olyan muzsika, ami akkor szól, amikor a padlón vagy. Nem segít onnan felkelni, csak szól miközben fekszel üveges szemekkel a padlón és segít, hogy magadba mélyedj. Nem segít felkeresni a lelki bugyraidat, nem is taszít sötétségbe. Ha a purgatóriumba lifttel lehet lejutni, akkor tuti, hogy ez a zenekar szól a liftben halkan. Megnyugtat, de mégis hagy valami motoszkálni valót az agyadban. Elsőre furcsa lesz. Nekem is az volt. Főleg a Dead Can't Dance, ami akár Ville Valo szóló anyagán is megjelenhetett volna. Most, hogy így erre gondolok leesett, hogy a két lemez nincs is annyira távol egymástól, érdekes lenne egy kollaboráció...Elsőre a dupla vokált nem igazán érted, plusz a gitár valahogy furcsa, olyan, mintha a negyvenes évek egyik bárjában lennénk, ahol tudod, hogy vannak besúgok, de próbálsz kulturáltan szórakozni valahogy. A teljesen akusztikus Love Needs Love azonban meg már teljesen más, mintha a nyári éjszakán kint ülnél a teraszon egy üveg whiskey-vel és ezt énekelnéd, miközben bámulod az eget, várod a hullócsillagot, hogy kívánhass valamit, amiről úgyis tudod, hogy nem fog beteljesülni. Valahogy engem a klipes dalok mindig magukkal ragadnak, vagy csak egyszerűen mainstream rajongó vagyok tudtomon kívül.

A Mausoleums olyan dal, amit újra és újra meghallgatok és találok benne valami gusztustalant, valami olyat, ami a lelkem egy sötét részéhez szól. És ezzel nyitják a lemezt, beteg, tökéletes. Amúgy a tizenegy dal számomra nagyjából végig izgalmas marad. Nem mondom azt, hogy kilenc ne lett volna elég, de így legalább tovább élvezhetem az egyik kedvenc énekesem teljesítményét. Apropó teljesítmény, Phil nem a legnagyobb énekesek egyike. Régen az volt, de azóta eltelt huszonöt év. Ami lássuk be, hogy marha hosszú idő. Ennyi idő alatt, ha csak sanzonokat énekelne félplaybackke,l akkor is változna a hangja. Ehelyett ő mit művelt az elmúlt időben? Olyan zenéket gyártott, amikben kiordította a lelkét, persze, hogy nem tudja azt, mint '95-ben, de kell, hogy azt tudja? Hetfield tud ugyanúgy énekelni, mint az első négy album valamelyikén (tudom, a többi szar, és amúgy is csaka  demók voltak jók), de nem szabad ezeket az ikonokat odaállítani a huszonöt évvel ezelőtti énjükhöz. El kell fogadni, hogy Anselmo nem az, aki volt, de ettől függetlenül van még puskapora. A When the Cold Truth Has Worn Its Miserable Welcome Out album büszke éke lesz a lemezgyűjteményemnek!

Béke, Szeretet, Metal