17 év után új albummal jelentkezett a Sleepytime Gorilla Museum, ami egy nagyon (nagyon) szűk réteg számára örömünnep, a többség viszont inkább értetlenül bambul a semmibe: mégis milyen majom-múzeumról van itt szó!?
Leírhatnám azt is, - sőt mi több le is írom - , hogy a Sleepytime Gorilla Museum az Idiot Flesh romjain alakult, de valószínűleg ezzel sem lennénk beljebb, szóval ha mindenáron el kell helyeznünk a bandát az egyetemes rock koordináta rendszerében, akkor ott tanyáznak a legszélén, az agyahagyott zenék sűrűjében, valahol a Mr. Bungle szomszédságában.
A “pattonizmus” amúgy sem áll távol a gorilláktól, hiszen már Nils Frykdahl öblös hangja is a tábornokot idézi, zeneileg pedig ugyanabban az avantgarde rock/metal kutyulékban dagonyáznak, amelyet a Mr. Bungle vagy a Fantomas szabadított rá a világra. A különbség talán annyi, hogy SGM sokkal teátrálisabb, mondhatni “musicelesebb”, de persze nem holmi Andrew Lloyd Webber ihletettségű borzalomra kell itt most gondolni, inkább a Mr. Bungle első lemezén (lásd Travolta / Quote Unquote) csúcsra járatott horror-cirkusz köszön vissza. Ebből talán már kiviláglik, hogy Sleepytime Gorilla Museumot hallgatni sem holmi könnyed kikapcsolódás, az élmény közelebb áll egy rázós menethez a szellemvasúton: rövid távon szórakoztató, de több kör után azért már visszaböfög a vattacukor.
A legújabb és egyben visszatérő lemez a fenyegető of the Last Human Being címet kapta és kétségtelenül jól illik a végletekben tobzódó apokaliptikus tartalomhoz. A nyitó Salamander in two Words-ben a vurstli hangulat minden erőlködés nélkül folyik át kiterkert ritmikájú prog-metálba, a Fanfare for the Last Human Being aztán megint olyan zene, mint amit Petrovics Emil szerzett a Fábri Zoltán féle Pál utcai fiúkhoz (elég súlyos, hogy ez jut róla eszembe, de nem túlzok..tessék csak meghallgatni!). A sorminta szellemében az El Evilt Mike Patton is örökbe fogadná, ami meg annyira tömény, hogy direkt jólesik a fülnek a harangokkal meg csengettyűkkel összehegesztett átvezető a Silverfish előtt. Frykdahl mellett a hegedűs Carla Kihlstedt felel még az énekért, ez a csendes-folkos nóta is az ő mutatványa félúton valahol Björk meg a Cocteau Twins-es Elizabeth Fraser között.
Az S.P.Q.R. kitekert funkja, a The Gift avantgarde káosza, a nyugtalanító és zaklatott Hush, Hush, vagy a Primus előtt kalapot emelő Save It! mind egy-egy újabb kanyar az of the Last Human Being labirintusában, amiben napokra el lehet veszni, de határozottan megéri a bolyongást.
Mivel az undergroundban nincs nagy lové, így az egyetlen negatívum a ruppótlanság, aminek a klippek látják kárát. Sajnos úgy tűnik, hogy a költségvetés nem bírja el a művészi koncepciót, így ezeket senkinek sem ajánlom, mert erősen alávágnak a lemez valós értékeinek. Ezt leszámítva nálam az idei első ötös!
Fotó: Scott Irvine
