Nem szoktam kötni. Mármint pullóvert, sálat - egy sima, egy fordított - vagy ilyesmi. De valahogy azt gondolom, ha valakinek azt mondjuk, hogy addig nem állsz fel ülő helyedről, mint egy komplett karácsonyi kötött garbó nem készül el, az minket válogatott káromkodások közepette utasít vissza. Kissé az új Dream Theater album is emlékeztet erre, hiszen a The Astonishing 130 (!) perce kemény helyzet elé állítja a hallgatót: keress magadnak (lehetőleg többször) több, mint két óra szabadidőt, amit csak és kizárólag arra szánsz, hogy a progresszív metal alapvetéseinek új lemezét meghallgatod! Mert mint minden Dream Theater lemez, ez is igényli a száz százalékos figyelmet. Talán még inkább, mint a korábbi lemezek. A tökéletességmániás banda minden projektje más, mint a korábbiak, mindig egy kicsivel összetettebb, eggyel tovább csavart, természetesen konceptalbum, de most talán egy lehelettel túlmentek azon, mint amit várni lehetett. Az előző lemezük óta eltelt három év, szóval így azért össze lehet rakni egy ennyire grandiózus művet, de közben azért koncerteztek is bőven, ezért ez így ez nagy teljesítmény. De nagy kérdés, hogy a ultraprogresszív-megaösszetett-szupergrandiózus terv közben maradt-e arra hely és tudás, hogy a lemeznek maradjon egy kis lelke?