RockStation

Pink Floyd - Animals (EMI/Magneoton 1977/2022)

A kapitalizmus egyfajta kritikája

2022. december 30. - rattlehead18

attachment-pinkfloyd_animals2018remix_onlinedigital_cover_warner.jpg

Meggyőződésem, hogy ha az Animals nem épp a The Dark Side Of The Moon és a Wish You Were Here utódjaként, illetve a The Wall közvetlen előzményeként jelenik meg, jóval gyakrabban emlegetnénk ezt az 1977-es évjáratú lemezt. Noha a tizedik Pink Floyd albumnak korántsem olyan mostoha a megítélése, mint az 1983-as The Final Cutnak, kétlem, hogy sokaknak az elsők között jutna eszébe a gyárkéményes borítóba csomagolt korong, ha a ’70-es évtized Pink Floyd lemezei kerülnek szóba.

Jelentősége valóban elhalványul a Fal és a The Dark Side Of The Moon árnyékában, de annyira azért mégsem, hogy ne kelljen megemlékeznünk róla; az idei újrakiadás pedig megfelelő apropót is szolgáltat ehhez. Manapság már szinte minden évben akad olyan Pink Floyd lemez, amely kerek jubileumot ünnepel, az Animals esetében ez a szám ugyan most nem nullára végződik, de a négy és fél évtizedes kor önmagában is tekintélyt parancsoló.

Ma már könnyedén és magabiztosan kimondjuk, leírjuk, hogy a Pink Floyd zenekarként ezekben az években nyílegyenesen haladt a végromlás irányába, hiszen Roger Waters kreativitása/kontrollmániája (a választás tetszőleges) egyre inkább rányomta a bélyegét a személyes viszonyokra. Ebből persze a korszak zenehallgatói az LP borítóját megfordítva legfeljebb annyit észlelhettek, hogy a dalszerzők között a basszusgitáros neve mellett csak egy további név szerepel, az is csak egy per-jel mögött. David Gilmour ugyanis társszerzőként ekkor már mindössze csak egy dalba, a Dogs-ba tudott belepiszkálni.

A szerelvény tehát kívülről nézve haladt tovább a maga útján, a pálya legnagyobb magasságát épp két évvel később elérve. Annak, aki legalább felületesen járatos a Pink Floyd sztoriban, elég csak bedobnom Orwell Állatfarmjának címét, illetve megemlítenem Algie-t, a felfújható disznót, vagy utalnom arra, hogy Waters hogyan „futott bele” a borítóképre került batterseai erőműbe. Akinek pedig semmit sem mondanak ezek, néhány kattintással tetszőleges mélységig utána mehet annak, hogy esetenként pontosan miről is van szó.

attachment-pfr28d_pinkfloyd_animals_dx_3d_warner1.jpg

A lényeg röviden az, hogy a szövegi koncepcióhoz a zenekarvezető George Orwell: Állatfarm című kisregényét használta forrásként. A dalszövegekbe ugyan nem egy az egyben emelte át a kötet gondolatait, de arra az alapra építkezik. A borítókép és készítésének háttere pedig szintén egy külön cikket érdemelnének, melyet már sokan megírtak, de az idei újrakiadás bookletje is belemegy a témába. A legfontosabb az, hogy az Animals a kapitalizmus egyfajta kritikája, Waters pedig csak elveti a magokat; hogy személy szerint kinek és mi csapódik le ebből az egészből, az már kizárólag a hallgató személyétől függ. Érdemes azonban a mondanivalót félretéve is meghallgatni a lemezt! A James Guthrie általi 2018-as keverés és az eredeti felvétel összevetését jobb meghagyni a vájtfülűeknek, de mezei hallgatóként is fel lehet figyelni a megújult részletekre. Sokkal szembetűnőbb azonban maga a felfrissített borító.

Az öttételes lemezen a zenekar (Waters) már nem vállalkozott a Pink Floyd sokadik megújítására. Azt persze nem állíthatjuk, hogy a zenekar egy helyben topogott volna, azonban a kísérletezőkedv, a szó eredeti értelmében vett progresszivitás a zenei oldalon kétségtelenül csökkent. 1975-ös elődjéhez hasonlóan az öttételes Animals lemezt is egy két részre osztott szerzemény foglalja keretbe. A Pigs On The Wing első része azonban egy alig másfél perces akusztikus gitáros darab, amit manapság már csak intro-nak neveznénk. A záró második rész, a másodpercnyire azonos terjedelmű levezető pedig afféle outro. Ellenben az általuk keretezett három nagyeposz…

Az üzletembereknek címzett, negyedórától is hosszabb Dogs számomra a lemez központi szerzeménye, benne az egyik legkedvesebb Gilmour-féle gitárszólómmal, hosszú instrumentális betétekkel. A ’90-es években szárba szökött svéd és brit progresszív rock irányzatok képviselői is sokat profitáltak ebből a dalból. A társadalmi vezetőknek címzett, hangulatváltozásai mellett a refrénjével a figyelmet felkeltő Pigs (The Different Ones) legyen bármilyen szerteágazó is, nem folyik szét, nem próbál túlnőni önmagán, mindvégig tartja a kezdetben kijelölt irányt. A leginkább lendületes Sheep pedig már 1974-től szerepelt bizonyos setlisteken, jóllehet akkoriban még más cím alatt futott, utóbb vált a koncepció részévé.

Az idei újrakiadás kapott egy vaskos bookletet, melynek oldalait roskadásig pakolták a korszak emblematikus grafikáival, köztük az In The Flesh turné képanyagai is helyet kaptak. Ahogy a zenekar ’70-es évekbeli lemezei közül a többi kapcsán, úgy az Animals esetében sem érzem túlzónak a felmagasztaló jelzőket. Az évtized Pink Floyd albumaiból szemezgetve jómagam ugyan megosztott első helyezettként a Meddle-re és a Wish You Were Here-re voksolok, de sem azok, sem a további kortársaik nem halványíthatják el a tizedik nagylemez fényét.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9918011084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum