Ha a két héttel ezelőtti Five Finger Death Punch-láz nem volt elég (interjú ITT, koncertbeszámoló ITT), a napokban érkezett az ex-gitáros, Jason Hook új bandájának bemutatkozó lemeze. A Flat Black névre keresztelt csapat Jason múltja miatt rögtön nagykiadóval és nívós fesztiválfellépésekkel indított, azt pedig ha akarná sem tudná leplezni, melyik zenekarban húzott le több mint 10 évet.

Zenésztársait a helyi metálszcénából válogatta ki, egyikük sem egy korábban ismert név, az pedig az elejétől fogva koncepció volt, hogy Hook akar lenni az egyetlen gitáros. Elmondása szerint ez nem sértettségből fakad, szimplán csak ő akar lenni mindennek a középpontjában.

Első számként az It's Ok To Be Angry fogad, és már ennek a dalnak az első másodperceiben egyértelművé válik, hogy melyik piacra pozícionálták magukat. A zene minden tekintetben amerikai, mostanában divatos, kissé gúnyos elnevezéssel élve tipikus buttrock. Arénákba szánt ultradallamos refrén, mélyre hangolt modern metálos riffekkel.

Alapvetően nincs ezzel baj, lényegében az anyabanda is ugyanebben utazik, de ehhez szükséges a csapatba egy kimagaslóan erős dalszerző, aki átlendíti őket, hogy az arénarefrének tényleg arénákban szóljanak, és ezrek énekeljék. A slágerfaktort ugyan érzem végig, de mégsem másznak a bőröm alá, és nem kapom magam azon, hogy valamilyen random helyzetben épp Flat Black dalok mennének a fejemben.

Pedig becsületesen próbálkoznak, az énekessrácnak (Wes Horton) kifejezetten jó hangja van, illik is ehhez a stílushoz. Főleg a tiszta hangját használja, de néha-néha befigyel egy kis hörgés is, de csak pont annyi, hogy még a rádiók számára is elfogadható legyen. A többiek hozzák a kötelezőt, Hook pedig ha a riffeket nem is igazán gondolta túl (90%-uk a csuga-csuga jegyében fogant), a szólóknál tényleg odatette magát. Számomra egyértelműen a lemez legerősebb pillanatai közé tartoznak ezek a részek, de én mindig vevő vagyok egy kis gitárhősködésre. Itt mondjuk egy kicsit belekötnék az egy gitáros koncepcióba, hiszen ritmusgitárt azért pakoltak a szólók alá…

A lemez legnagyobb gyengesége viszont mindenképpen a hossza. 50 perc, 13+1 dal. Ebből a zenéből tökéletesen elég lett volna 35-40 perc, úgy az erősebb dalok is nagyobbat üthettek volna, így viszont elfáradok, mire a végére érek, hiszen nem Thy Catafalque-féle változatosságról beszélhetünk, minden tétel ugyanazt a sémát követi. A borító sem lett túlgondolva, ekkora lemezdömpingben valami figyelemfelkeltőbb nekik is több hallgatót szerezhetett volna.

Kiemelkedő dalok: a majdnem utolsóként érkező Tidal Wave, a Corey Taylor vendégszereplésével megerősített Nothing to Some és a Justice Will Be Done annak ellenére, hogy a riffje elég szépen emlékeztet az FFDP Dying Breed-jére.

A pontozással gondban vagyok, nem is érzem magam a célközönségnek, de a Five Finger Death Punch tetszik, ami bizonyítja, hogy összességében erősebb dalokkal meg lehetett volna velem kedveltetni ezt a lemezt. A Dark Side of the Brain nem egy rossz alkotás, de fájdalmasan középszerű. Ha gonosz akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy már a zenekarnévvel is előrevetítették, hogy ez bizony lapos lesz.