A grunge műfaj és Seattle városa közé hajlamosak vagyunk kitenni az egyenlőségjelet. Az irányzat és a város neve a ’90-es évek elején kétségtelenül elválaszthatatlannak tűnt egymástól. A hullám egyesek szerint egy halálesettel (Andy Wood) kezdődött, és egy másikkal (Kurt Cobain) ért véget. Ha a végpontok tekintetében lehet is vitatkozni, abban a tekintetben viszont nem igazán érdemes ölre menni, hogy a grunge aranykora nagyjából a két tragikus esemény közé tehető.
Szintén vitára adhat alapot, hogy manapság még beszélhetünk-e grunge-ról, és ha igen, akkor az irányzat bölcsőjétől több ezer mérföldnyire átérezheti-e egy zenész ezt a bizonyos életérzést. A német Daily Thompson épp ezzel próbálkozik. A trióra a Rock Hard magazin nyári számában bukkantam. A talán legnagyobb volumenű német szaklap egy oldalon keresztül foglalkozott az itthon minden bizonnyal kevesek által ismert, amúgy már a hatodik nagylemezénél tartó hármassal.
Ha a Pearl Jam egy kosaras, bizonyos Mookie Blaylock nyomán akart nevet választani, a német trió is a sport közelében maradt, és egy kisebb csavarral a brit Daley Thompson nevét vették fel. A Pearl Jam kapcsolat ennyiben ki is merül, mi több, a grunge nagy négyesének további tagjai sem gyakoroltak olyan hatást a németekre, ami a Chuparosa dalain keresztül köszönne vissza. Ezeken a zömmel nyers darabokon inkább a Mudhoney és a Melvins befolyása érződik. A Seattle-i kapcsolatot pedig még abban a tekintetben kell emlegetni, hogy a felvételek a grunge szülőföldjén zajlottak.
Az eddigi pár sorban már ötször is nevén neveztem a ’90-es évek elejének domináns rockzenei irányzatát, azonban a Daily Thompsonnál közel azonos súllyal esik latba a stoner rock, illetve a fuzz is. A nyitó I’m Free Tonight ráadásul inkább az utóbbiakhoz, mintsem a grunge-hoz húz. Szóval inkább poros, sivatagi hangulatot áraszt magából, nem a nyugati part esős, párás légköre köszön vissza. A gitáros/énekes Danny Zaremba mind a hathúroson, mind pedig vokális téren hozza a Kyuss ízeket. A folytatásban érkező Pizza Boy határozott elmozdulás a Melvins irányába, nem megfeledkezve a stoner rockról sem. Ebben a tételben a basszusgitáros, Mercedes Lalakakis is vokálozik. A borongós Diamond Eyes-ban meg úgy döngetnek, ahogy azt német zenekartól még nem hallottam. A Raindancer zeneileg a nyitó dal irányába kacsintgat, Danny viszont itt inkább a fiatal Cornell, mintsem Garcia hangján szólal meg. A Ghost Bird-ben érzek egy kis noise rockot is, a záró címadóból meg némi jóleső Temple Of The Dog-feeling köszön vissza.
Ha a fenti nevek nem szolgálnának elegendő támpontként, két közreműködőt még megemlítenék, Bob Balch (Fu Manchu, Big Scenic Nowhere, Yawning-Balch) és Tony Reed (Mos Generator) személyében. Nálam ez a fajta grunge/stoner muzsika ritkábban szerepel az étlapon, így simán elképzelhető, hogy ez a körülmény is vastagon benne van abban, hogy nemcsak pozitív lett az összkép, hanem sikerült ténylegesen is meggyőzniük. A dortmundiak számomra sikeresen idézik meg a ’90-es évek első felének mainstream és underground rockzenei hullámait, ezen túl szerintem nem is szükséges megfejteni a zenéjüket, már így is túl mélyen belementem a részletekbe.
