A deathcore elsősorban amerikai irányzat, az európai képviselői globális szinten többnyire a másodvonalban küzdenek. A holland Distant harmadik nekifutásra jó esélyekkel indul, hogy az idei lemezével közel kerüljön a műfajon belüli szintlépéshez. A zenekar egyébként a saját muzsikáját downtempo deathcore-ként jelöli meg. A skatulyázások korában pedig ez az adekvát megjelölés egy remek támpont lehet mindazoknak, akik most hallanak először a részben Pozsonyból elszármazott, jelenleg rotterdami bázisú ötösről.
A kiadványaik mögött húzódó szövegi koncepció inkább a fantasy metal vonalra vagy a fekete fém irányzat egyes képviselőire jellemző; a holland-szlovák banda ugyanis alkotott magának egy saját tudományos-fantasztikus univerzumot, és annak történeteit mesélik (hörgik, üvöltik, rikácsolják) el a hallgatónak. Ez a bizonyos univerzum pedig Tyrranotophia névre hallgat. Gyanítom, hogy ezt a zsarnokság és az utópia kifejezések latin megfelelőiből nyelvészkedték össze.
Az előző mondatokat gyorsan tegyük is egy képzeletbeli zárójelbe, ugyanis jómagam ezen háttérinfók előzetes ismerete nélkül estem neki a szuperhősös borítóval megjelent korongnak. A dalok pedig a tematika nélkül is kifejtik azt a hatást, amire zeneileg hivatottak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mögöttes koncepció egy maszlag lenne, csupán arról van szó, hogy a Heritage dalai a deathcore szimpatizánsoknak a háttér ismerete nélkül is maradéktalanul élvezhetők lesznek.
A februári Heritage tehát Distant-ék harmadik nagylemeze. Az előzmény Tyrranotophia és Aeons Of Oblivion mellett készült négy további EP-jük, illetve a korszellemnek megfelelve számtalan single-kiadvány is köthető hozzájuk. A srácok nem véletlenül emlegetik önmagukkal kapcsolatban a cyberpunkot és a klasszikus Blade Runner filmet, a sci-fik hangulatát idéző, de a kelleténél kicsit hosszabbra nyújtott intróval épp egy ilyen, de végletekig brutalizált világba cseppenhetünk bele.
A tényleges nyitódal, a Paradigm Shift (semmi köze a Kornhoz) szuperszonikus megszólalása a Fear Factory ezredforduló környéki hangzását idézi, a párhuzamot tovább erősítik a sampleres beszédfoszlányok, a zenének azonban semmi köze Dino Cazaresékhez. A bevezetőben emlegetett downtempo ugyanis szinte szó szerint értendő. A folyamatos döngölés-sulykolás és a bő háromnegyed órás terjedelem ellenére azonban a szlovák-holland kollaborációnak többszöri nekifutásra is sikerült végig fenntartania a figyelmemet. A várva várt első igazán gyors tempó a négyes The Grief Manifest-ben teszi rövid időre tiszteletét. A későbbi The Gnostic Uprising-be szintén csak egy árnyalatnyi cséphadarást integráltak. Az pedig, hogy a Heritage mégsem fullasztja bele az embert a betonozásba a disszonáns samplerek (azaz az ipari hatások) bevetése mellett elsősorban Alan Grnja megszaggatott hangszálainak köszönhető. Emberünk ha nem is Will Ramos (lásd: Lorna Shore) klónja, de róla is közel azonos terjedelemben lehetne nyélbe ütni egy gégészeti nagydoktorit. Az Exofilth utolsó harmadában kb. minden ott van, amit az extrém vokál címkéjű gyűjtőtégelybe bele tudunk képzelni. Amúgy a korong utolsó harmadában helyet kapott címadóban maga Ramos is megcsillogtatja a tudása legjavát.
A jutalomjáték azonban vokális téren mégsem ez a tétel, hanem a hossza alapján korelnök-jelölt Argent Justice, amiben nem kevesebb, mint tizenöt (!) további frontember teszi le a névjegyét. Többek között olyan bandákból csalogatták a vendégeket, mint a Suicide Silence, az Emmure, a Cabal vagy a Crown Magnetar. Ha most ismerkedsz a műfajjal, nem lenne szerencsés épp ezzel, a faltól falig tétellel kezdeni, hiszen itt a malacvisítástól a mocsárban fuldoklás megszemélyesítéséig minden olyan hang elhagyja a vendégsereg torkát, ami nemcsak így, csokorba szedve, hanem akár szálanként is sok lehet még egy death metalon nevelkedett fülnek is. Ennél a tételnél a groteszk határáig is sikerül elmenni, de mondjuk az A Sentence To Suffer második fele sem nélkülözi a formabontó vokálokat. Feszültségteremtés terén meg a Human Scum tűnik a befutónak. A címadó egy rövid részlete képében akad itt árnyalatnyi black metal is, ahol a vokálok mellett a felgyorsított alapok is a fekete fém irányába tendálnak. Az ötös egyébként ebben a dalban variál legtöbbet a tempók terén.
A tavalyi Lorna Shore után a Heritage lehet a következő házi feladat a kortárs deathcore tábor számára. Olyan lemezről van szó, amit el lehet indítani ugyan a háttérben is, de néhány perc után vagy a Distant kapcsolja ki maga körül a külvilágot, vagy te fogod kikapcsolni a lejátszót. Szóval vagy színjózan állapotban és kipihenten, vagy már szétcsúszva érdemes közelíteni hozzá. Átmenet nincs, ahogy köztes állapot sem. Dicséretes teljesítmény!
