Három dolog, amivel eddigi életem során még nem találkoztam: Autópályán limuzinnal, gördeszkázó apácával és vérszegény Cannibal Corpse albummal.
Belegondolni is durva, hogy ez a kíméletlen gépezet idestova már 35 éve áraszt el minket lélekmelengető dalokkal, halált okozó traumatikus sérülésekről, zombi hordák kalandozásáról, felebarátaink élelmiszerként való elfogyasztásáról vagy némi aggodalomra okot adó véres ejakulációról. De mit várhatunk el egy a death metal műfaj alapjait meghatározó megállíthatatlan veterántól? Kísérletezésben gazdag pálfordulást szerencsére semmi estre sem, mérnöki precizitással felvezetett pusztítást viszont annál inkább.
Ezen sorok olvasóinak bizonyára nem okoz túl nagy meglepetést az a kijelentés, hogy a Metal Blade Records gondozásában, szeptember végén megjelent tizenhatodik nagylemez sem lett kapufa, akárcsak a legutóbbi, 2021-ben kiadott album. Sőt a Chaos Horrific tételei nem sokkal a Violence Unimagined lemez munkálatait követően íródtak, így érzhető némi nem titkolt utórengés, hisz maga Alex Webster (C.C. basszer) is úgy nyilatkozott, hogy számára “ez az album a ’Violence Unimagined’ egyfajta folytatásának tűnik”.
Bár Pat O’Brien kényszerpihenője feldobott néhány kérdőjelet, - ha valakinek még nem ismerős a sztori, a zenekar immáron egykori gitárosa 2018. év végén azzal került a címlapokra, és ezzel egyidejűleg a rácsok mögé, hogy szomszédsága nagy örömére bemindenezve fullba nyomta a Rambó összest. - ám viszonylag hamar eloszlottak a felhők.
A szintén zseniális Red Before Black album turnéján őt helyettesítő, majd a Violence Unimagined albumon már hivatalos tagként debütáló, a Hate Eternal és Morbid Angel soraiból ismert Erik Rutan bekerülése egy igencsak előnyös vérfrissítésnek bizonyult, bár korántsem tekinthető új arcnak a zenekar háza táján, hisz hangmérnökként Erik immáron a hatodik Cannibal Corpse-lemez munkálataiban vesz részt, kezdve a sort 2006-os Kill albummal. Szólóiban gyönyörűen visszaköszönnek a Hate Eternalból ismert komplex, nyakatekert dallamai, amik szerény meglátásom szerint minden kompromisszumot mellőzve baromi jót tesznek a CC-daloknak.
De térjünk is rá a boncolásra.
40 percnyi, dekára kimért sebészi preciztással előadott hömpölyt kapunk az arcunkba, ami bár időtartamát tekintve death metal mércével a “pont elég” kategóriába sorolható, mégis olyan simán szalad át a cucc a hallójáratainkon, mint a frissen élezett pengéjű darálóba tuszkolt felsőcomb.
Már a nyitó Overlords of Violence is komoly súlyt rak a mérlegre. Erről elsősorban Webster úr hangszere gondoskodik, majd a Frenzied Feeding feljebb tolja a fokozatot sebességben, és egy olyan karcos riffel sodor minket a végzet felé, hogy nem győzünk kapaszkodni, de talán csak azért, hogy jobban tudjuk értékelni a Summoned for Sacrifice bólogatásra csábító felvezetését, és joggal merül fel bennünk a kérdés: hogy a francba csilingelhet a totális pusztulat kellős közepén olyan szépen a cintányér, mint Mazurkiewicz mester kezei alatt.
Aztán jöhet Blood Blind címszóval egy lomha úthenger, ami olyan csudaszép kaliforniai iskolába húz át, hogy el is kap a nosztalgia, és nem győzöm áldani a sorsot, hogy iskolarádiós kissrácként elfogadtam a felettem egy évfolyammal járó metal arc által nagyszünetben átadott lengyelpiaci Tomb of the Mutilated kazettát, és naivan le is játszottam a kért I Cum Blood című slágert, ami, bár akkor még fingom nem volt, hogy miről szól, úgy berántott, mint telektulajdonos a benzines fűnyírót, aztán, persze, kaptam a pofámra rendesen és többet nem is nagyon engedtek a “stúdió” közelébe…de megérte, mert lehet sosem hallottam volna ilyen csodát, ha ott és akkor ez nem történik meg.
Merengésemből hamar felráz a csudaszép váltásokkal teletűzdelt, az emberkereskedelem áldozatainak erőszakos bosszúját bemutató Vengeful Invasion szögelése, majd megérkezünk a méltán címadó, középtempóban operáló Chaos Horrific tételhez, ami az egyik legerősebb és kimondani is szentségsértő, de egyben legslágeresebb szerzeménye.
Majd következik a moshba csábító Fracture and Refracture, ami úgy látom nem került fel az idei koncertrepertoárba, pedig garantált életveszélyt jelentene a pitben és ugyanez igaz a soron következő Pitchfork Impalement-re is, amit Mazurkiewicz mester nem kicsit küld meg. A végéhez közeledve sincs pihenés, sőt…a Pestilential Rictus elejét még a The Exploitednek is elhinném, ha George “Corpsegrinder” Fisher úr (aki a közösségi médiát elárasztó posztok alapján az egyik lekcukibb figura, akit a metal világ ismer) nem hörrentene rá olyan szép öblösen a mondanivalójára, majd a végső ütközetet követően stílusos lezárásként a Drain You Empty szépen ránk hány néhány lapát földet, aztán nyugodhatunk békétlenül.
