Hiába a főzenekarban nemrégiben lezajlott énekescsere, már előre tudni lehetett, hogy ez a koncert brutalitásában hasonlóan erősnek ígérkezik, mint a novemberi Lorna Shore buli. A közönségben már jó előre tippelni lehetett egy jelentős átfedést és habár csak sejtem, de szinte biztos vagyok, hogy rengeteg arcot akkor is látni fogok a Barba Negrában. De mindent szépen, sorjában!
Mostanában megritkult az általam látogatott koncertek száma, ennek több oka is van. Egyrészt már nem Budapesten töltöm a nap nagy részét (ami miatt nem olyan könnyű elpattanni egy jó koncertre), másrészt még egy jó vágányzár is megnehezíti a kalandot, ami miatt kevesebb lendület van bennem bizonyos fellépések irányában, hiszen a francnak sincs kedve plusz egy órát buszozni. De most valahogy úgy hozta a sors, hogy itt jelenésem volt, aminek csakis örülni tudtam. Ugyanis ez a koncert úgy kicsavart, mint mosónő a fosos pelenkát. És ez kellett is most nekem.
Kicsit megváltozott a Barba Negra, mióta nem voltam ott. Persze csakis pozitív irányban. A kisszínpadi sátorban nem voltam még, csak az előző helyen, viszont a nagyban szerencsére eltűnt a keverő feletti torony. Igaz, én mindig igyekszek a keverő környékére, leginkább elé állni, de biztos idegesített volna, ha hátrébb kell tábort vernem és amiatt nem látom valamelyik fellépőt. A másik pozitívum a WC, ami végre egy tök igényes hely lett az ürítésre. Legalábbis a koncert előtt még az volt, közben és utána nem néztem.
Szóval jöttek a pozitív inputok, már csak a zene hiányzott, arról pedig tudtam: szerencsés esetben mind a négy zenekar szét fog küldeni, már persze ha a keverő mögött is úgy gondolják. De sajnos nem, nem mindig gondolták úgy. A Spite konkrétan szarul szólt, a keverő előtt, ahol a legjobbnak kellene lennie a hangképnek, csak a dobot és az éneket lehetett hallani, a gitár és a basszus szinte mintha ott sem lett volna. Vagy csak nagyon ritka esetben lehetett azokat hallani. Nagyon sajnálom, mert iszonyat kíváncsi voltam rájuk, de így ez ebben a formában nekem kuka volt. Talán majd legközelebb.
A Fit For An Autopsy-ra már valamelyest javult a hangzás, bár a gitárok itt sem voltak mindig a hallható frekvenciában. De legalább már a döngölős részek tényleg odasújtottak, sőt, egyre jobban lehetett hallani a húrosokat. A srácok láthatóan jól érezték magukat a deszkákon, a szett is jól össze lett rakva, lényegében csak kicsi hiányzott ahhoz, hogy ők már tényleg jól szóljanak. Itt már azért őszintébben robbantak a pitek, még a kért dupla circlepit is beindult, igaz azok hamar összeolvadtak egy együtt élték rövid, ámde annál pusztítóbb életüket. FFAA koncertet minden tizedik faluba!
Az este nagyon gördülékenyen ment, már ami az átszereléseket illeti, minden fellépő pontosan érkezett a Vörös Színpad deszkáira, amiért jár a plusz pont. Senki nem arcoskodott és Murphy bátyánk sem akart játszani senki helyett, így a Whitechapel is a meghirdetett percben indította az intrót. Nem titkolom, én Phil Bozemanék műsorát vártam a legjobban, hiszen akármennyire szeretem ezeket a mészárosokat, emlékeim szerint még élőben nem láttam őket. De ez a pillanat is eljött. A hangkép tovább tisztult, itt már tisztán lehetett érteni mi a cél, ami nem más, mint az acél. Ez most rossz volt, bocsánat.
A műsor jól lett összerakva, persze nyilván a Kin és a The Valley vitték a műsor több mint felét. A dalokra panasz nem lehetett, nyilván a szett rövidsége (és a folyamatos játszás okozta unalom elkerülése) miatt maradtak ki olyanok, mint a Section 8, vagy az I, Dementia. Pedig főleg utóbbira igazán készítettem magam, de sebaj. Úgyis lesz legközelebb! A Saw Is The Law legalább volt és érezni is lehetett, hogy az dobbantotta a legnagyobbat a közönség agytekervényein, talán az egész este csúcspontja volt az a nóta. Kötelező szám, na. Hatalmas respekt a Whitechapel felé, még ha tisztán látszott is, hogy Phil nagyon enervált volt.
A Thy Art Is Murder körüli balhé bevallom engem nem nagyon mozgatott, hiszen CJ egyszer már offolt a zenekarból. Meg kövezzetek meg, nekem annyira nem is kedvencem a zenekar, de ha már ott voltam, természetesen örömmel megnéztem őket is. Na persze az addig felhalmozott blastbeat-hegyek már rendesen leéltek (öregszek, vagy mifene?), így csak tartalékos kisnyugdíjas üzemmódban álltam végig a Vengaboys slágerével indított szettet. Az új énekes, Tyler Miller olyan volt, mintha mindig is ő állt volna a zenekar élén, persze meg is van a maga tapasztalata az anyazenekara által. A fények itt lettek igazán elengedve, a látvány szuperlatívuszokban írható csak le, már persze ha tisztában vagyunk egy ilyen zenekar anyagi lehetőségeivel. Nem hiába főzenekar, na! Még piró is járt a közönségnek.
A dallista jó részét a nemrég megjelent Godlike tette ki, konkrétan a tárba rakott muníció körülbelül felét, a többi ahogy lenni szokott, az örökzöldek között oszlott meg. Ahogy írtam is, nem vagyok a legnagyobb fan és ahogy szintén említettem, a fáradtság sem kímélt sem fizikai, sem szellemi szinten, mégis igen meggyőző döngöldét biztosítottak a megjelenteknek. Engem konkrétan hamuvá őrölt. Vagy fosos pelenkává, ami jobban tetszik, haha! Ráadásul hiába lett néha maszat a hangzás, valahogy itt jól jött ki, mert így is megvolt a maga hatása. Vagy addigra már titkon feladtam a finomságok keresését, nem tudom. De frankó volt, az a lényeg.
Ennek az estének fényében kíváncsi vagyok, november 10-én bírni fogom-e az iramot, de akkor megpróbálok kicsit talán többet pihenni előtte. Nehogy már ennyire nyugger legyek, basszus! De az biztos, hogy ez a koncert nekem nagyon kellett, a beszámoló írása közben is érzem azt a jól eső ürességet, amit csakis egy igazi, húsos bünti tud belém verni - kiszorítván a mindennapok elnyomott gondolatait. Köszönöm, hogy ott lehettem!
