A Nantes-i Lunar Tombfields egy relatíve friss név a francia black metalban. Az itteni forgatókönyv szó szerint megegyezik a magyar underground-ban az utóbbi évtizedben feltűnt friss nevek többségének eredettörténetével. Azaz önmagában a név új, a mögötte álló zenészek azonban évek óta részesei, alakítói a regionális színtereknek. A séma rendkívül aggasztó képet fest a lassan elöregedő szcénáról, de a folyamat az extrém vonalon kétségtelenül általánosnak mondható. Ahogy a hallgatóság, úgy a zenészek is a harmincas-negyvenes generáció köréből kerülnek ki.
Születési adatokkal ugyan nem rendelkezem, de előéletük alapján valószínűsíthető, hogy a Lunar Tombfields tagjai is a harmincas éveik környékén járhatnak. A tendencia azonban abban a tekintetben kedvező, hogy a kipróbált zenészeknek az újabb formációik felvezetéseként nem kell küszködniük a demozással, az illetékes kiadóktól enélkül is megkapják a bizalmat.
A Nantes-iak a black metal szélsőséges válfaját képviselik, jelentsen ez bármit is. Dalszerkezetekről, a zenei oldal tekintetében megnyilvánuló esetleges sémákról a Lunar Tombfields esetében nem tudok beszámolni. Az An Arrow to the Sun egy örvénylő massza, az egyes zenei rétegek visszafejtése eleve elbukott kísérlet. A booklet azonban arról árulkodik, hogy a duó igyekezett tartalommal megtölteni a hangszerekkel gerjesztett kataklizmát. A mondanivaló, az esetleges koncepció számomra ugyan zavaros, de ne én legyek a zsinórmérték.
A digipack CD-hez mellékelt füzetben helyet kapott grafikák jelentős része XVI. és XVII. századi metszet, a dalszövegekhez pedig Homérosz Iliászából vagy az Odüsszeiából idéznek egy-egy (szerintük) odaillő gondolatsort. Az összkép ugyan nem teljesen áll össze – lehet, hogy épp ez volt az alkotók célja –, mindenesetre üdvözlendő a francia black metal mozgalomra jellemző, a Lunar Tombfields-nél is tetten érhető történelmi-irodalmi véna. Ugyan csak adalék, de szintén örömteli – bár ezen jelző használata nem megfelelő ebben a szövegkörnyezetben – részlet, hogy az öt ópuszból kettő is francia nyelvű.
Matthieu Clement gitáros/basszusgitáros Vikernest idéző varjúhangja, rikácsolása ellenben nélkülözi a változatosságot. Alkalmanként úgy tűnik, mintha énekelni próbálna, de törekvése inkább csak jajgatásokba, segélykiáltásokba fordul. A szerzeményeket belengő cinikus, megvető-jelleget azonban kétségtelenül erősíti. A bevezető kivételével az egyes fejezetek mindegyike nyolc perc fölé megy, mely minden bizonnyal szintén a koncepció része volt, noha az első lemez majd negyedórás szerzeményeihez képest ezúttal sikerült rövidebbre fogni a gyeplőt. A Lunar Tombfields részéről lélegzetvételnyi akusztikus, ambientes pihenők, stációk ugyan engedélyezettek, de ezek csak még jobban összezavarják az amúgy is kaotikus horizontot.
Aki még sosem nézett a kortárs extrém irányzatok mélyére, első ízben bizonyára nem az An Arrow to the Sun révén fog a feneketlen feketeségbe tekinteni. Ha viszont hallgatói részről is megvan a kellő muníció, a Lunar Tombfields örvénye képes lehet magával ragadni az embert.
