Az 1990-es években sokat hallgattam a német Scannert. Legyen szó a hamisítatlan germán power/speed irányultságú korai albumokról (Hypertrace és Terminal Earth) vagy a kimunkáltabb Ball of the Damnedről, ezek mindegyikét nagyon kedveltem. A Mental Reservation is megtalálta hozzám a utat, bár mai aggyal belátom, hogy némileg túlagyalták-túlzenélték.
Egyik anyagot sem tartom hibátlannak – sem a számokat, sem a megszólalást tekintve –, viszont az egyetlen máig megmaradt eredeti tag, Axel Julius gitáros dalszerzői képességei elvitathatatlanok. Ezzel együtt a szélesebb körű ismertség folyamatosan elkerülte a zenekart, amely több ízben is hosszú éveken át szüneteltette a működését. Az ezredforduló után, pont a hagyományos heavy metal újbóli térnyerésekor a Scantropolis egy sajnálatos félreértés volt, jött is a következő újratervezés, amely ezúttal több mint tíz esztendőn át tartott.
Éppen az inaktív időszakok miatt gondoltam érdekes felfelé kerekítésnek a 2017-ben a The Galactos Tapes válogatással ünnepelt harmincadik évfordulót. A The Cosmic Race is mindössze a második Scanner soralbum tíz éven belül, és hát a The Judgementtel se koncertezték betegre magukat, amennyire emlékszem.
A The Cosmic Race konceptanyag. Nem az első a banda életművében. Mindjárt a bemutatkozó Hypertrace-en elmesélt történet is egy messzi-messzi galaxisban játszódott. Itt annak a sztorinak a folytatásáról van szó – a központi téma az emberiségnek a fennmaradásért vívott küzdelme a Földön kívül –, az egyes szereplők (a félig ember, félig android Scanner) és helyszínek (a Galactos és a Terrion bolygó) is ugyanazok.
Stílszerűen a zene sincs fényévekre az akkoritól, ám tükrözi, hogy már nem 1988-at írunk. Voltaképp nincs két egyforma Scanner lemez, aminek egyik oka az énekesek gyakori cserélődése – ami azt illeti, a közelmúltban új másodgitárost és dobost avattak –, és a The Judgementen debütált Efthimios Ioannidisszel sem pusztán a 2015-ös művét gondolta újra a csapat. Alapvetően a kezdeti korongok sebesség-centrikus vonalát viszi tovább a The Cosmic Race, ugyanakkor a 90-es évek érettebb munkáit is megidézi helyenként, egészséges arányt tartva a két alkotóelem között. A nyitó és ízelítőként is szolgáló The Earth Song vagy a finoman Mental Reservation fűszerezésű Scanner’s Law jellegzetesnek mondható speedelés, míg a Warriors of the Light és a Farewell to the Sun a Scanner himnikus oldalát villantja fel, a végére pedig a Space Battalion és a The Last and First in Line epikus irányba viszi el az űrbeli kalandozást.
Így aztán rögtön az első meghallgatás után megbizonyosodtam arról, hogy ezt az anyagot nekem írta Herr Julius. Az öreg ma is elemében van. Nem talált fel semmit, a hatodik x-en túl pláne nem újítja meg a stílust, viszont a saját jól bevált eszköztárát – és mi tagadás, Kai Hansenét is… – nyilvánvaló (ön)másolástól mentesen használja. Ami meg különösen a javára írandó: nem éri be ennyivel, és az olyan meglepő húzása is bejön, mint a nyíltan doom metalos hatású Dance of the Dead. Nem mellékesen ízesen, ízlésesen szólózik.
A görög vokalista szintén komoly formát fut. Nagy terjedelmű hangja az előző alkalommal is meggyőzött. Már akkor ügyesen sáfárkodott vele, és most újfent törekszik a változatosságra. (A The Earth Songban hallható német nyelvű szövegmondás vélhetően nem tőle származik.) Itt-ott hörögni sem átall, bár ezt tényleg csak színező elemként alkalmazza, nincs is gondom vele. Egyedül a Mustaine-es fröcsögést tolja túl a Face the Fightban. A leginkább fülbeötlő előrelépést a refréneknél észleltem nála. Míg a The Judgement egynémely száma ebből a szempontból további csiszolgatásra szorult volna, ezúttal alig akad kifogásolnivalóm. A balladisztikus A New Horizont kissé szürkének érzem, Ioannidis sem tudott sokat emelni rajta, de azért tragédia itt sem történt.
Az irányzat jelenkori létjogosultságát mi sem bizonyítja fényesebben (ha egyáltalán kell ezt bizonygatni), hogy a Tökfejek éppen a következő kiadványukra készülnek. A The Cosmic Race-szel simán kihúzzuk addig, fontos azonban hangsúlyozni, hogy a Scanner korántsem puszta Helloween-pótlék. Más kérdés, hogy a kiadó – többek között a Grave Diggernek és a Mystic Prophecynek is “otthona” – mennyire hatékonyan lesz képes sokadszorra visszahozni őket a köztudatba, és persze fellépések terén is legalább Warp 7 fokozatba (az ősrajongók kedvéért…) kellene kapcsolni ehhez. Részemről mindenesetre a szimpátia továbbra is adott.
