RockStation

Albumsimogató: Iron Maiden: Iron Maiden (EMI, 1980)

…és ez még csak a kezdet! 

2024. április 14. - viliricsi

iron_maiden_cover_2.jpg

Groteszk egy ennyire népszerű zenekarnak, mint az Iron Maiden bármelyik albumát „méltatlanul elfeledettnek” titulálni. Pedig ezt a jelzős szerkezetet nyugodtan odabiggyesztjük az éppen ma negyvennégy éve megjelent, a zenekar nevét viselő bemutatkozó album címe elé.

Vannak néhányan az első albumok hívei. Szerintük ekkor van a zenekaroknak idejük kidolgozni, kikísérletezni a dalokat, ekkor még lángol az ambíció (hogy a Burning ambition nevű, állítólag legelső Maiden dal címét idézzem). Sok esetben jár nekik a pont, azonban a Steve Harris basszer és csapata az évek során egyre magasabbra tette a lécet, így taszítva a feledés szakadékába az e vesézés tárgyát képező művet. Ahogy múltak az évek, a dalok egyre inkább kikoptak a koncertrepertoárból, hogy mára már csak egyetlen egy túlélő maradjon benne.

A Maident legtöbben az 1982 (The Number of the Beast) és 1992 (Fear of the Dark) közötti korszakáért szeretik. Az 1980-as debüt lemez rögzítésénél a későbbi klasszikus felállást még csupán Steve Harris és a gitáros Dave Murray képviselte. De nézzük most az Iron univerzum ősrobbanása utáni pillanatokat!

e2badd34d64751b08cc64e8c91738138.jpg

Soha rosszabb első lemez indító nótát, mint a Prowler! Szokatlan ugyan ez a hangzás, csakúgy, mint szövegvilág, de nyomokban már Maident is tartalmaz. Állítólag valami speckó underground listát is vezetett akkoriban. A Sanctuary az angol változaton nem szerepel (az Egyesült Királyságban kislemezen mutatkozott akkoriban), az amerikai kiadáson viszont már igen. Mai fülnek rokonszenvesebb az USA-verzió; mert így a harmadik helyre kerül majd a „pihentető” ballada. (Régebben szokás volt másodikként előrántani a lírát.) A Sanctuary igazi Maiden-sláger – sem több, sem kevesebb.

A furcsa című Remember Tomorrow (=emlékezz a holnapra) ez a ballada, és mint olyan, nagy kincs az IM repertoárban! Később egyre kevesebbszer nyúlnak a srácok a líra elemeihez. Az első albumon rögtön kettő lassú, merengő dal is van. Már csak ezért is érdemes nagy becsben tartani a teljes hanganyagot. Dadam! Máris érkezik a karrierindító Running Free! A punkos hatású nóta Bruce Dickinson által kelt második életre a ’85-ös Life after Death koncertalbumon, amikor az első két lemezt feléneklő Paul DiAnno utódjaként jól megénekelteti (megkiabáltatja) benne a népeket.

A Phantom of the Opera előképe a későbbi nagy ívű, epikus szerzeményeknek (Rime of the Ancient Mariner, Fear of the Dark stb.) És hol volt még a kilencvenes években született, hasonló című Webber musical? Feldolgozás EP-jén a grammy-díjas Ghost is ezt választotta az angol zenekar előtti tiszteletadásához. Hazudtam az imént egy picit, amikor „egyetlen túlélőről" írtam. A számunkra oly kedves című Transylvania instrumentális szerzemény bejátszásra kerül Maiden-koncertek előtt, miközben a kivetítőn Eddie, a zenekar kabalafigurája jelenik meg különböző alakokban. Kár, hogy a zenekar élő előadásában már nem élvezhetjük ezt a sodrást.

Maga a csoda, ahogy a Transylvania átfolyik a lemez másik balladájába, a Strange Worldbe. Ritka szép megoldás, akárcsak maga a DAL (nem véletlenül csupa nagy betűvel írtam a szót). Dave Murray hasonló azokhoz az emberekhez, akik ritkán szólalnak meg, de akkor felkapják az emberek a fejüket. Az írás tárgyát képező albumon majdnem minden számot a basszusgitáros-zenekarvezető Steve Harris jegyez (mindössze a harmadik és a negyedik dalba segített be neki Paul DiAnno énekes, gondolom, dalszöveggel). Dave - mint később is általában - itt is egyetlen szerzéssel büszkélkedik. Hát ez nem jön a majdani, 88-as Prophecyhez, ez most egy dirty rock sláger, mely Charlotte the Harlot történetét meséli el.

A folytatás, már Harris és az itt még nem gitározó Adrian Smith tollából, két év múlva, a The Number of the Beasten lát napvilágot, 22 Acacia Avenue címmel. A banda első korongját, akárcsak mai napig koncertjeiket a zenekarnévvel is azonos, címadó rock 'n' roll nóta zárja. Ha más címmel jött volna ki, talán ezt se játszanák? Ki tudja.

Azzal a gondolattal is el lehet játszani, mi lett volna ha az együttes története itt, vagy a következő, még Bruce Dickinson nélküli albumot követően megszakad. Igencsak valószínű, hogy az Iron Maiden Iron Maiden albumát a nagy metál alapvetések sorában emlegetnénk. Így azonban sikerült az a bravúr Harriséknek, hogy egy ilyen kitűnő dalgyűjteményt elhalványítottak az ezután következőkkel. De azért vagyunk egy páran, akik időről időre elővesszük!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7818377993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum