A progresszív death metalról első ízben az 1993-as év lemezei jutnak eszembe; Elements, Focus, Individual Thought Patterns, illetve Spheres, valamint ezen év termése a Covenant, a Serenades és a Wolverine Blues is – utóbbiak bár nem nevezhetők progresszívnek, szintén kitolták a stílus kereteit. Az alirányzat alirányzata az elmúlt három évtizedben számtalan mutáción, változáson esett át. Ha jól emlékszem, a 2010-es évek elején hallottam első ízben a kozmikus death metal szóösszetételt. Kétségtelen, hogy szövegi szempontból a Nocturnus már a ’90-es évek elején kísérletezett ezzel a tematikával, de a 2010-es évek lemezei zeneileg más megközelítést képviseltek, mint Mike Browningék korai munkái.
A kozmikus jelzőt akár kaotikusra is cserélhetjük, hogy a legkevésbé sem egységes alirányzat képviselőinek törekvéseiről határozottabb képet kapjunk. A Denverből indult Blood Incantation neve manapság már a death metal szcéna egészét tekintve is jól cseng, a címben szereplő Starspawn viszont az első dolgozatuk volt, és eredeti formájában 2016-ban jelent meg a szintén Colorado-i Dark Descent gondozásában. Azóta közel kéttucatnyi újrakiadást élt meg, idén pedig a Century Media az anyag sokadik CD verzióját jelentette meg.
A Blood Incantation azóta lerakott egy s mást arra a bizonyos asztalra; ambiciózus és kreatív formációról van szó, melyet legfényesebben a két évvel ezelőtti megosztott kislemezükön hallható tételek igazolnak. Az októberre várható harmadik nagylemez koncepciója sem nevezhető sematikusnak. Ezek ugyebár a következmények, a Starspawn pedig az a fundamentum, amihez érdemes visszamenni, ha meg akarjuk, vagy legalábbis meg szeretnénk próbálni megérteni a négyes zenei törekvéseit.
Ezen a lemezen az 1968-as Pink Floyd ad randevút az Covenant lemezre készülő Morbid Angelnek. A promó fotókon megrögzött old school death metalosoknak tűnő négyes kreatív vezetője a fejre a ’90-es évek második felének Devin Townsendjét idéző Paul Riedl gitáros/billentyűs/vokálos. A Blood Incantation ágas-bogas zenéje ezen a bemutatkozó nagylemezen még minden körülmények között a death metalból nőtt ki, de a nyúlványok bátran terjeszkedtek a legszélsőségesebb irányok felé. Ebben a káoszban a Wayfarer soraiban is érdekelt másik alapító, az ütős Isaac Faulk tökéletes zenésztárs. Emberünk dobosként a naturális megszólalás híve.
A Starspawn hangfolyama a maga harmincnégy percével épp ideális terjedelmű - a négyes a jóval nagyobb visszhangot kiváltó második lemezénél is képes volt (legalább ebben a tekintetben) önmérsékletet tanúsítani. Az előző mondatomat gyorsan felül is írja a nyitó Vitrification of Blood (Pt. 1) közel negyedórás orkánja. Az előzmények tükrében említenem sem kell, hogy egy lekövethetetlen tételről van szó, melyben thrashes gitárszóló épp úgy fellelhető, mint sludge-os sulykolás vagy a ’90-es évek eleje brit doom/death vokalistáinak tónusait idéző hörgéshullámok. Sőt, a megközelítés, avagy a hozzáállás szempontjából párhuzamként hívható fel az Inter Arma, a Neurosis, netán a Mastodon neve is. A címadó második része hasonló szellemben, de némi dallamot, árnyalatnyi tiszta éneket, narrációt is engedélyezve íródott. A további három kreatúra viszont dalszerűbb megközelítést képvisel. A Chaoplasm kevésbé rugaszkodik el a doomos jegyeket magán viselő ősi death metaltól, a záró címadó megszólalása pedig kísértetiesen idézi a Suffocation Breeding The Spawn lemezének sokak által szidott hangképét. Talán az instrumentális, space rock-rokon Meticulous Soul Devourment sikerült némiképp kiegyensúlyozottra.
Újrakiadásról lévén szó, végkövetkeztetésként a pontozás nem lenne helyénvaló. Nehéz elképzelni, hogy a kaotikus death metal vonal hívei között akad olyan, aki még nem ismeri a korongot, hiszen a maga szegmensében a 2010-es évek egyik legfontosabb megjelenéséről van szó. Ha mégis kimaradt volna, érdemes pótolni a mulasztást! Amilyen a zenekari logó és a borítókép, épp olyan maga a zene is.
