Slash legújabb szólólemezén blues klasszikusokat dolgozott fel, figyelemreméltó sztárvendégek közreműködésével. Az Orgy of the Damned szívből előadott örömzenélést tartalmaz, de ettől még nem fog mindenkinek tetszeni.
A lemezre egy tucatnyi dal került, több mint egy órányi játékidővel, amelyek nagy része blues alapvetések feldolgozása. A kivételt a végén elhangzó Metal Chestnut képezi, ez egy instrumentális darab, és a szerzője maga a cilinderes gitármágus. A többi azonban jól, vagy éppen kevésbé ismert blues örökzöld, amiket vendégénekesek segítségével rögzített.
Persze amikor egy Slash-kaliberű rocksztárnak támad kedve örömzenélni, akkor olyan neveket mozgat meg, mint (a teljesség igénye nélkül) Iggy Pop, Brian Johnson, Billy Gibbons, vagy éppen Demi Lovato - utóbbi nagyon odatette magát a Papa Was a Rolling Stone dalban. Ha kellett egy kis szájharmonika, Steven Tyler állt rendelkezésére, és így tovább. Az autentikus megszólalásra Mike Clink neve a garancia, ő dolgozott a Guns albumain is, neki is köszönhető, hogy Slash jellegzetes gitárhangzása szinte leugrik a lemezről.
A lemez csúcspontja számomra a Killing Floor, ezt az AC/DC-s Brian Johnson énekli. Már azért is érdekes volna, mert Brian nem a smirglihangját, hanem a tiszta (na jó: tisztább) orgánumát használja benne, amit eddig kevesen hallottak. De ezen felül a hangulata, a szólói, a lendületes előadásmódja is nagyon tetszenek. A dalhoz egy zenélős videó készült, Brian abban is szerepel, kicsit lejjebb görgetve megtalálhatod. A legjobb énekteljesítményt a már méltatott Demi Lovato nyújtja – és ha már nyújtás, nem tudom, mi indokolta a 8 perces játékidőt ennél a dalnál. De ez mit sem von le Lovato kisasszony érdemeiből. Az emésztést az is segíti, hogy talán ez a legismertebb téma a lemezen, számtalan feldolgozást ért már meg a dal. Tetszik még az Oh Well lazasága (Chris Stapleton country énekes-gitáros közreműködésével), és a Hoochie Coochie Man flegmasága is. Ez utóbbiban a ZZ Top legendája, Billy Gibbons – nos, ha nem is énekel, de valami olyasmit művel.
A dalok tehát többnyire klasszikusok, a hangzás kiváló, Slash játéka és szólói vitán felül állnak, miért nem vagyok mégsem feltétel nélkül lelkes? Két apróság miatt. Előszöris, a legtöbb dal túl hosszú, és mivel 12 van belőlük, maga a lemez is az. Akárhogy igyekeztem figyelni, többször átsiklott háttérzenébe, bár annak legalább kellemes. A másik apróság még inkább szubjektív, de feltételezem, nem vagyok egyedül vele: számomra ez a lemez egy kiválóan prezentált időhúzás.
Megvolt a Guns n' Roses gigaturné több körben is, volt már Slash lemez Myles Kennedyvel (és turné is, ha már...), Duff is készített egy szólólemezt; mégis mit fognak még kitalálni, mire végre új, közösen írt és frissen rögzített GNR-dalokat hallhatunk? Ha ezek a szempontok neked nem fontosak, esetleg még a bluest is szereted, az Orgy of the Damned kellemes perceket fog szerezni. Szám szerint hatvankilencet.
Egy ilyen all-star feldolgozás-válogatás anyag esetében a pontozás nemcsak nehéz, de igazából felesleges is. A minőség nem kérdés, a lemez élvezeti értéke, vagy úgy általában a jelentősége pedig szubjektív preferenciák függvénye. Én a hármastól az ötösig bármilyen értékelést el tudok képzelni és -fogadni, és úgy sejtem, a nagyközönség is hasonlóan áll majd hozzá. Slash készített egy hobbilemezt a haverjaival, és volt olyan kedves, hogy megosztotta velünk is. Ha megszólítva érzed magad, nem fog csalódást okozni.
