Hallom, az egyik kolléga nem igazán tudott mit kezdeni ezzel az albummal. Megértem. A kritikus tollára (billentyűzetére) akkor özönlenek a szavak, ha valami vagy mennyeien jó, vagy pokolian rossz. Mindkét esetben lehet cifrázni a jelzőket, játszani a metaforákkal. Más kérdés, hogy utóbbi esetben nem szívesen játszogat az ember, kivéve, ha vele született gonoszság lakozik benne.
A Requiem For Indifferent egyik fentebb körülírt kategóriába sem tartozik. Nem lehet azt írni róla, hogy csapnivaló, mert nem az. Nem összeeszkábált alibi-lemez, sőt, hallhatóan iszonyú sok meló fekszik benne. Nem írható, hogy híján vagyunk a mega-dallamoknak, mert dehogy! Nem lehet olyat kérdezni, hogy miért nincs rajta legalább egy-két sláger, mert az is van. Engem példának okáért a Delirium érintett meg leginkább. A valóságban is oly sokszor, de itt, ezen a lemezen kifejezetten pozitív érzésként. Lám, bombasztikus balladájuk is van epicáéknak 2012-ben! De szódával elmenős még a Monopoly on Truth, akár a Storm the Sorrow, vagy netán a címadó is.